Mi a klakk, a velocipéd, és mi az a bányalég?

A XIX. század végülis eléggé kalandos volt ahhoz, hogy varázslatos mese legyen belőle.

Lefelé hajózni a Dunán, lehetőleg a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, olyasmi, amit nem tudnak megunni az írók, az újságírók és a fotósok, de a céltalanul utazók és az olvasók sem. Újra és újra nekivágunk a sok országon át vezető útnak, amelynek az eleje még Nyugat-Európa, a vége pedig a Duna-delta és a tenger – aztán talán Isztambul, mint Fodor Veronika új mesekönyvében.

Aki a XIX. században hajózott le a Dunán, az indulhatott például az Óbudai Hajógyártól, a Dunai Gőzhajózási Társaság egyik hajója, a Pannónia gőzhajó fedélzetén (1835-ben készült), és az úton rengeteg érdekes figurával és történettel találkozhatott. Főleg akkor, ha az utazó egy legendavadász, mint a könyv főhőse, Anton Aulinger.

A legendák, amelyeket Anton gyűjtöget, a XIX. (néha a XVIII.) század valóságán alapulnak: végül is éppen elég legenda született ekkoriban. A fényképezés, a gramofon, a Lumiere-fivérek találmánya, a kinematográf, vagy olyan, kevésbé ismert csodák, mint a svájci órásmester, Henri Maillardet automata írnoka, amely értelmes mondatokat volt képes papírra vetni. Ezekkel a találmányokkal olyan határokat lépett át az ember, amelyeket soha korábban. Meghódította a levegőt, megállította az időt, fogságba ejtve a fényképeken, amit látott, és az első zenelejátszókkal azt, amit hallott. A legendagyűjtő Anton pedig más embereket ejt fogságba ezekkel a legendákkal. Egy unatkozó nagyúrnak gyűjti őket, de az út során is hasznukat veszi. Például megszelídíti vele a hajóskapitányt, akinek a figurája mögött szintén ott rejlik egy valóságos történelmi figura, Johann Eilingsfeld, akinek elsősorban 1915 és 1929 között készült fotói miatt maradt fenn a neve – képei megőrizték a gőzhajók mindennapi életének pillanatait, és egyébként a monarchia tipikus figurája volt: beszélt németül, magyarul, románul, szerbül, bolgárul, és a Tolna megyei sváb család leszármazottja volt. Az elhangzó legendák szereplői közül is sokan kötődnek így a valósághoz; hiszen nem mesékről van szó, a könyv címe Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről – és a legendáról tudjuk, hogy legalább félig-meddig igaz. Szimonidesz Kovács Hajnalka gyönyörű festményei jól illenek ehhez a félig álomszerű, kitalált, félig valóságos, történelmi világhoz, a történetek mindkét oldalát egyformán jól meg tudják mutatni.

Felnőtt olvasóként is szórakoztató Fodor Veronika legendái után kutakodni az interneten; sok mindent nem tudunk erről a korszakról, és az elsüllyedt mesékhez egy halványuló szókincs is tartozik, aminek az ismerete talán már nem magától értetődő a mai gyerekeknél. Ezek a szavak is ott vannak a dobozokban, amelyekben a legendákat tartja Anton Aulinger.

Minden fejezet után összegyűjtik őket két képes oldalon, hogy meg is jegyezzük. Mi az a klakk, a velocipéd, a bányalég? Néha az az érzése az embernek, hogy az iskolában kötelező, de nyelvi szempontból egyre nehezebben megközelíthető XIX. századi irodalomra is megpróbál ráhangolni ez a könyv.

(Fodor Veronika: Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről, Holnap Kiadó, 2016, 174 oldal)