S ahogy az újságírók mennek, kérdezni minden szerencsétlent, mit gondol Farkas felemelkedéséről, vagy ahogy a néma asszony akkor is hipót önt a biszulfitba, mikor tudja, hogy csak kárt okoz, az egészen lebilincselő. Olvassuk ezeket a riportokat, az időközben publicistává lett Megyesi legjobb darabjait, s remekül szórakozunk, Örkény-egypercesekként letudva a magyar valóságot. Hofi visszakacsintása vagyunk, a félhangosan elmormogott „elmész akkor a fenébe”, a mindenhova kitett idézőjel, épp annyira szocialisták, amennyire altruistának mondhatóak az időseket erőszakosan patronálni kívánó, elismerésre vágyó brigádok.
S emberek vagyunk, kik szeretik atyjukat, mint a sót, ami már másféle só, többet kéne szórnunk, de hát azok az átkozott berögzültségek. Szabadság van, születhetnének a korszakos irodalmi riportok, de mégsem találjuk a Megyesi írásaihoz hasonlókat. S a nagy egésszel szemben helyenként még sincs szabadság, még annyi sem, mint a kommunista cenzúra által felügyelt sajtóban.
