Manea tárgyilagos, hideg mondatai mögül áttetszik olykor a poézis. Mint ahogy szereplői számára is felsejlik időnként a remény. Aztán beborul újra. És tudjuk, a napfényes napok után sűrűbb a sötét. Az elbeszélések merész nézőpontváltásai mintha az élet nem várt fordulatait követnék. A megszokott, a biztonságos fölbomlását és másfajta renddé szerveződését. A berendezkedő önkény persze manipulálni akar, „ellenőrzés alá vonni a vakvéletlent” is. Elpusztítani a múltat, és megfertőzni a jövőt. Igen ám, de a diktatúra a jelenben is otthontalan. Ezért felszámolni igyekszik a teret, és feleslegessé tenni az időt. Ezek híján van csak esélye létezni. Abban érdekelt tehát, hogy szép lassan elszívjon az emberek elől minden levegőt, és egy derűsnek ható látszat fenntartásában cinkossá tegyen mindenkit. Nyomasztó és hiteles kórkép.
„Mindig mindentől óvakodnom kell. Annyira, hogy már azt sem tudom, mitől óvakodom. Tessék, ezen a ponton máris ő nyert” – olvassuk egy helyen. Csengetnek vagy kopognak. Nem tudhatjuk, mit kérnek majd tőlünk, és azt sem, honnan jöttek egyáltalán. Manea novelláiban rá kell bízunk magunkat az elbeszélőre, úgy is, ha tudjuk, nem veszélytelen menni vele. Olyan helyzeteket mutat ugyanis nekünk, amelyek nemcsak döbbenetesen félelmetesek, de túlságosan ismerősek is. Amikor Manea a diktatúráról beszél, önmagáról és rólunk beszél voltaképp. Hiszen gesztusainkban és nyelvünkben, elkeseredésünkben és örömeinkben az átélt-megörökölt szorongást hordozzuk mi is. De könnyebb tán így, hogy vannak rá szavaink.
Norman Manea: Kötelező boldogság. Ford.: Vallasek Júlia. FISZ–Jelenkor, Budapest, 2016. 2999 forint
