Azokat az író is cipeli, aki már gyermekként megismerte az elnyomást. Ötéves mindössze, amikor a román diktátor, Ion Antonescu rendszere a Dnyeszteren túlra deportálja egész családját. Túléli, de azt tapasztalja, hogy az új, kommunista rendszer sem emberibb elődjénél. Írásai javát ezért zsidó gyökerei és az emigránssors vizsgálata mellett a 20. századi ordas eszmék alulnézeti ábrázolásának szenteli.
A Ceausescu-rezsim zaklatásai miatt 1986-ban Manea elhagyni kényszerül szülőföldjét. A Németországban töltött néhány év után New Yorkban telepedik le, könyveit azonban továbbra is románul írja. Bármilyen messze utazzon, nemcsak anyanyelve marad vele, hanem egész Kelet-Európa, amelyről sosem ítélkezni kíván, megérteni szeretné ehelyett a régiót, és itt szerzett tapasztalatait kibeszélni.
A kötet fullasztó kamaradrámáiban nap- és évszakok, évek és évtizedek csúsznak össze. Felcserélhetővé lesznek, ezzel jelentésüket vesztik a mindennapok. A munkahelyeken, a pártirodákban, a telefonbeszélgetésekben és a kihallgatószobákban is színjátékok zajlanak, a valóság viszonylagossá, kibetűzhetetlenné válik. Szereplői – mintha egy végtelen tükörteremben próbálnának tájékozódni – eltévednek a reáliák és a káprázat között. Illúzió ezért számukra a józan ítélőképesség megmaradása is.
Manea szerint az elnyomó rendszer egyetlen esélye, hogy arctalanul oszt utasításokat, nyílt színen sosem mutatkozik. A kiismerhetetlenségben rejlik az ereje. Hogy a vég nélküli vegzatúráról egy időre elfeledkezzenek, olykor mézzel édesgeti magához haszonélvezőit és kárvallottjait egyaránt, hogy előkerüljön aztán az ostor is megint. A hatalom jól ismeri a társalgások zsebcseleit. Sosem tudhatod, igazat beszél-e vagy hazudik. Mint valami vírus, befészkeli magát a gondolataid közé. És így vagy úgy, de eléri, hogy megállás nélkül rajta merengj.
Egy diktatúrában állandóan változnak a válaszok, a diktatúra ezért mindig kérdezősködik. Kérdéseivel a kétkedést igyekszik megelőzni. Folyvást a gondolkodás felszámolásán és – ami ezzel szorosan összefügg – az én megszüntetésén munkálkodik. Ha nincsenek ének, kérdések sincsenek. Ha tükörbe nézel, és nem látod benne magad, a diktatúra áll akkor már a helyeden. Csakhogy addigra túl kábulttá válsz, hogy felismerd. Manea elbeszéléseit olvasva ez lehet az egyik legszörnyűbb felismerésünk. De finom iróniával bemutatja azt is, hogy az emberi elmét kilúgozhatják bár kegyetlen eszmék, teljesen varázstalanítani talán mégsem lehet.
Manea tárgyilagos, hideg mondatai mögül áttetszik olykor a poézis. Mint ahogy szereplői számára is felsejlik időnként a remény. Aztán beborul újra. És tudjuk, a napfényes napok után sűrűbb a sötét. Az elbeszélések merész nézőpontváltásai mintha az élet nem várt fordulatait követnék. A megszokott, a biztonságos fölbomlását és másfajta renddé szerveződését. A berendezkedő önkény persze manipulálni akar, „ellenőrzés alá vonni a vakvéletlent” is. Elpusztítani a múltat, és megfertőzni a jövőt. Igen ám, de a diktatúra a jelenben is otthontalan. Ezért felszámolni igyekszik a teret, és feleslegessé tenni az időt. Ezek híján van csak esélye létezni. Abban érdekelt tehát, hogy szép lassan elszívjon az emberek elől minden levegőt, és egy derűsnek ható látszat fenntartásában cinkossá tegyen mindenkit. Nyomasztó és hiteles kórkép.
„Mindig mindentől óvakodnom kell. Annyira, hogy már azt sem tudom, mitől óvakodom. Tessék, ezen a ponton máris ő nyert” – olvassuk egy helyen. Csengetnek vagy kopognak. Nem tudhatjuk, mit kérnek majd tőlünk, és azt sem, honnan jöttek egyáltalán. Manea novelláiban rá kell bízunk magunkat az elbeszélőre, úgy is, ha tudjuk, nem veszélytelen menni vele. Olyan helyzeteket mutat ugyanis nekünk, amelyek nemcsak döbbenetesen félelmetesek, de túlságosan ismerősek is. Amikor Manea a diktatúráról beszél, önmagáról és rólunk beszél voltaképp. Hiszen gesztusainkban és nyelvünkben, elkeseredésünkben és örömeinkben az átélt-megörökölt szorongást hordozzuk mi is. De könnyebb tán így, hogy vannak rá szavaink.
Norman Manea: Kötelező boldogság. Ford.: Vallasek Júlia. FISZ–Jelenkor, Budapest, 2016. 2999 forint
