A kegyetlen haramiákkal folytatott harc után titokzatos szigetre sodródnak, amit egy orosz katonai kolosszus, háborúra gyártott emberszerű valami tart rettegésben, tele fogollyal. A rémet követő menekülés közben jön egy repülőbaleset, majd egy észak-afrikai kikötőváros a következő állomás, kényszerpihenő a gyerekkatonák erdejében, komoly sérüléssel és agóniával, drogokkal keverve. Ezt követi a mentsvárnak hitt női szerzetesek működtette rabszolgatelep, ami minden, csak nem édenkert a széthulló világban. A megpróbáltatások, úgy tűnik, sose érnek véget.
S míg a százados őrlődik és mindent megtesz, hogy végre hazaérjen, a feleség, minő meglepő, Penelope, közös fiukkal együtt otthon várja férjét a New York feletti Catskill-hegybéli farmjukon. Közben az ő életük se gyerekjáték, az ország széthullása után ugyanis hirtelen a tiszta ivóvíz lesz a kemény valuta, így központi szerepbe kerül a tanya, ahol sok van még belőle. Penelope pedig – mialatt szentül hiszi, érzi, hogy férje egyszer csak visszatér – ádáz harcot kénytelen a vívni az elemekkel, az elkeseredett, a vízért ölni képes emberekkel.
A Phil Noto rajzolta történet így annak ellenére emberi, kézzelfogható, hogy a mitológia határán egyensúlyozó ókori eposz vonalvezetését követi. Valós, számunkra ismerős érzelmek, helyzetek hömpölyögnek a szemünk előtt. S ez nagyon fontos, úgy hozza elő a modern hidegháború, a digitális hadviselés egy lehetséges végkifejletét, egy alternatív világégést, hogy az a húsunkba vág, érezzük a vég illatát, ízét. S ugyan tudjuk, hogy a sok megpróbáltatás, harc és szenvedés után „Odüsszeusz” végül hazatér, átölelheti Penelopét s immár kamasz fiacskáját, viszont a kérdés megmarad, milyen világban tudja felnevelni utódait?
