Ha szükség volt rá, ha nem, I. Erzsébet angol királynő minden hónapban megfürdött – számoltak be a szenzációról a XVI. század végén az angol lapok. Pedig a kor nyugati felfogása szerint a tisztasághoz elegendő lett volna a napi kéz- és arcmosás, ezt javasolta legalábbis Tomaso Campanella. A vizet különböző ragályok terjesztőinek tartották, számlájára írták – alaptalanul – a pestisjárványokat is, nem véletlen, hogy a középkori fürdőházak a XIV. századtól sorra zártak be. Tény, hogy a többször használt víz fertőzéseket okozhatott, de a fürdőházak bordélyként is működtek, s az ennek nyomán kialakuló betegségeket is nemegyszer a „mosdási mánia” rovására írták.
A XVII–XVIII. században még tovább romlott a helyzet: XIII. Lajos francia király lábát először hétéves korában mosták meg, s a Napkirály, XIV. Lajos sem ragaszkodott különösebben a tisztálkodáshoz. Testét ugyan mindennap végigtörölték vizes lepedővel, ám életében sohasem mosdott. A nyugati víziszony a mi vidékünkön nem jött divatba: a fürdőházak megmaradtak, a Wesselényi-féle összeesküvés is egyikükben szövődött.
Lőrinc László átfogó alapossággal elemzi több mint ötszáz esztendő folyamatait a népesség és étkezés összefüggésein, a demográfiai mutatók folyamatos változásán, az egészségügy és a higiénia fejlődésén, az információáramlás felgyorsulásán át az ember és környezete, az ember és a technika viszonyának alakulásáig. Leginkább az utóbbi kettő mutat túl a mai körülményeinken, s a gazdasági fejlődés nyomában járó felelőtlen környezetpusztítás veszélyeire figyelmeztet.
Jövőbeli életmódunk – a munka erre is kitér – nagyban függ tudatos magatartásunktól, attól, mennyire áldozzuk fel megszokásunk, kényelmünk oltárán a természetet, végső soron a föld „élhetőségét”. Kevéssé ismert például, hogy a vadállatok szinte válogatás nélküli mészárlása, egyes fajok nyilván akaratlan eltüntetése már az ipari forradalom korában elkezdődött. Hogy csak néhány, aprónak tűnő szegmensét tekintsük a folyamatnak: a medvék, farkasok, hódok ha nem is vesztek ki, mindenesetre nagyon megritkultak az európai erdőkben. Az észak-amerikai százmilliós bölényállományt szisztematikusan irtották, nemcsak azért, mert az iparnak szüksége volt a tetemekre, hanem mert szerepet játszott az ellenálló indián törzsek kiéheztetésében is. (Mára pár ezernyi hírmondó maradt meg belőlük.) Nem árt rögzíteni néhány további megdöbbentő adatot: az utóbbi négyszáz évben összesen 151 magasabb rendű gerinces fajt pusztítottunk ki; 1980 óta tízezres méretekben tűnnek el a növényfajok, a folyamat ráadásul egyre gyorsabban tizedeli a növényállományt, ami folyamatosan a biológiai egyensúly megbomlásával fenyeget.
