Ha szükség volt rá, ha nem, I. Erzsébet angol királynő minden hónapban megfürdött – számoltak be a szenzációról a XVI. század végén az angol lapok. Pedig a kor nyugati felfogása szerint a tisztasághoz elegendő lett volna a napi kéz- és arcmosás, ezt javasolta legalábbis Tomaso Campanella. A vizet különböző ragályok terjesztőinek tartották, számlájára írták – alaptalanul – a pestisjárványokat is, nem véletlen, hogy a középkori fürdőházak a XIV. századtól sorra zártak be. Tény, hogy a többször használt víz fertőzéseket okozhatott, de a fürdőházak bordélyként is működtek, s az ennek nyomán kialakuló betegségeket is nemegyszer a „mosdási mánia” rovására írták.
A XVII–XVIII. században még tovább romlott a helyzet: XIII. Lajos francia király lábát először hétéves korában mosták meg, s a Napkirály, XIV. Lajos sem ragaszkodott különösebben a tisztálkodáshoz. Testét ugyan mindennap végigtörölték vizes lepedővel, ám életében sohasem mosdott. A nyugati víziszony a mi vidékünkön nem jött divatba: a fürdőházak megmaradtak, a Wesselényi-féle összeesküvés is egyikükben szövődött.
Lőrinc László átfogó alapossággal elemzi több mint ötszáz esztendő folyamatait a népesség és étkezés összefüggésein, a demográfiai mutatók folyamatos változásán, az egészségügy és a higiénia fejlődésén, az információáramlás felgyorsulásán át az ember és környezete, az ember és a technika viszonyának alakulásáig. Leginkább az utóbbi kettő mutat túl a mai körülményeinken, s a gazdasági fejlődés nyomában járó felelőtlen környezetpusztítás veszélyeire figyelmeztet.
Jövőbeli életmódunk – a munka erre is kitér – nagyban függ tudatos magatartásunktól, attól, mennyire áldozzuk fel megszokásunk, kényelmünk oltárán a természetet, végső soron a föld „élhetőségét”. Kevéssé ismert például, hogy a vadállatok szinte válogatás nélküli mészárlása, egyes fajok nyilván akaratlan eltüntetése már az ipari forradalom korában elkezdődött. Hogy csak néhány, aprónak tűnő szegmensét tekintsük a folyamatnak: a medvék, farkasok, hódok ha nem is vesztek ki, mindenesetre nagyon megritkultak az európai erdőkben. Az észak-amerikai százmilliós bölényállományt szisztematikusan irtották, nemcsak azért, mert az iparnak szüksége volt a tetemekre, hanem mert szerepet játszott az ellenálló indián törzsek kiéheztetésében is. (Mára pár ezernyi hírmondó maradt meg belőlük.) Nem árt rögzíteni néhány további megdöbbentő adatot: az utóbbi négyszáz évben összesen 151 magasabb rendű gerinces fajt pusztítottunk ki; 1980 óta tízezres méretekben tűnnek el a növényfajok, a folyamat ráadásul egyre gyorsabban tizedeli a növényállományt, ami folyamatosan a biológiai egyensúly megbomlásával fenyeget.
A természetes élőhely pedig egyre kisebb területre szorul vissza. A XVIII. századtól a mind gyorsabb fejlődés alapja – ha úgy tetszik, üzemanyaga – Európa erdőállománya volt, s hogy mégsem tűnt el szinte teljesen, az az egyszerre szerencsés és szerencsétlen fordulatnak, az új, egyébként brutálisan környezetszennyező energiahordozó, a szén elterjedésének köszönhető. Bár az öreg kontinens erdőségei egyelőre megmenekültek, nem feledkezhetünk meg róla, hogy a többi földrészen napjainkban évente mintegy két magyar megyényi erdő tűnik el; ennek részeként 1950 óta kipusztult a trópusi erdők harminc százaléka. Ha az egyéb, életkörülményeinktől nem független tényezőket szemléljük, riasztó adatokkal találkozhatunk: közel 70 év alatt a fosszilis energiahordozók (szén, kőolaj, földgáz) elégetésével ötszörösére nőtt például a szén-dioxid-kibocsátásunk. (Kevéssé köztudott, hogy a káros anyagoknak a levegőben való nagy mennyiségű megjelenése okozta, hogy „Európa fáinak egynegyede leveleinek legalább 25 százalékát elvesztette az utóbbi évtizedekben”.) Európai jólétünk, gyakran emlegetett fejlettségünk, kényelmi szempontjaink érvényesítése, mint Lőrinc László megjegyzi, ugyanakkor „elképzelhetetlen mindazok nélkül a gazdasági folyamatok nélkül, amelyek globálisan károsítják a környezetet”.
Igazságtalanok lennénk, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy közös élőhelyünk védelme manapság elsősorban Európában élvez prioritást: az unió tagállamainak például 2015-ig gondoskodniuk kellett a háztartási hulladék legalább 35 százalékának újrahasznosításáról. (Az eredmények persze hatalmas különbségeket mutatnak: ez az arány Németországban 70 százalék, Magyarországon és Bulgáriában 30, míg Romániában csupán 4 százalék.)
A kedvezőtlen folyamatok azonban nem csupán továbbra is megmaradnak, hanem tendenciájukat tekintve a fejlődés ütemével gyorsulnak is. A következményeket még csak sejtjük.
Lőrinc László: Életmódtörténet – Anyagi kultúra 1500-tól napjainkig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2016. 4200 forint
