A természetes élőhely pedig egyre kisebb területre szorul vissza. A XVIII. századtól a mind gyorsabb fejlődés alapja – ha úgy tetszik, üzemanyaga – Európa erdőállománya volt, s hogy mégsem tűnt el szinte teljesen, az az egyszerre szerencsés és szerencsétlen fordulatnak, az új, egyébként brutálisan környezetszennyező energiahordozó, a szén elterjedésének köszönhető. Bár az öreg kontinens erdőségei egyelőre megmenekültek, nem feledkezhetünk meg róla, hogy a többi földrészen napjainkban évente mintegy két magyar megyényi erdő tűnik el; ennek részeként 1950 óta kipusztult a trópusi erdők harminc százaléka. Ha az egyéb, életkörülményeinktől nem független tényezőket szemléljük, riasztó adatokkal találkozhatunk: közel 70 év alatt a fosszilis energiahordozók (szén, kőolaj, földgáz) elégetésével ötszörösére nőtt például a szén-dioxid-kibocsátásunk. (Kevéssé köztudott, hogy a káros anyagoknak a levegőben való nagy mennyiségű megjelenése okozta, hogy „Európa fáinak egynegyede leveleinek legalább 25 százalékát elvesztette az utóbbi évtizedekben”.) Európai jólétünk, gyakran emlegetett fejlettségünk, kényelmi szempontjaink érvényesítése, mint Lőrinc László megjegyzi, ugyanakkor „elképzelhetetlen mindazok nélkül a gazdasági folyamatok nélkül, amelyek globálisan károsítják a környezetet”.
Igazságtalanok lennénk, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy közös élőhelyünk védelme manapság elsősorban Európában élvez prioritást: az unió tagállamainak például 2015-ig gondoskodniuk kellett a háztartási hulladék legalább 35 százalékának újrahasznosításáról. (Az eredmények persze hatalmas különbségeket mutatnak: ez az arány Németországban 70 százalék, Magyarországon és Bulgáriában 30, míg Romániában csupán 4 százalék.)
