Maga a cselekmény Tartu városában és annak egyetemén játszódik, ahol maga a szerző is folytatta tanulmányait. Itt mélyedt el a teológia és a történelem témájában, majd pedig a 17. század kultúrtörténetét kutatta. Mindezen tudás adja a regény alapját, és teszi azt mélyebbé, összetettebbé. Az olvasó eligazodását a mű végén található, erről a korról szóló jegyzet is segíti, ez megkönnyíti a számos, de nem túl direkt, ám többértelmű szimbólum megértését.
A regény nem rágja meg előttünk az ételt, a mi szürke agysejtjeink őrlőfogaira bízza ezt a feladatot. Ez különös módon azonban mégsem esik nehezünkre, hiszen a műből átütő, már-már magnetikus erő árad. Az érzékletes leírások alól nem tudjuk kivonni magunkat, ugyanis azok egyszerre hatnak érzékszerveinkre. Nemcsak hogy halljuk és látjuk magunk előtt az eseményeket, de szinte bőrünkön érezzük az eső szitálását, csontjainkban a kocsi zötykölődését, szánkban az ételek ízét, és a főszereplőével együtt a mi orrunkba is óhatatlanul befészkeli magát valami elmúlni nem akaró, vészt sejtető szag
Mondhatni, együtt lélegzünk a regény főhősével. Együtt küzdünk a lázzal, „a belsőjében folyvást kavargó fekete epével”, együtt gondolkodunk, együtt szenvedünk, együtt örülünk. Mindezt nemcsak a külső, de a belső lelki folyamatok leírásai is nagyban elősegítik, melyekben apránként bukkannak fel a diák sötét múltjának darabkái. Kezd kirajzolódni, miért is kellett elhagynia régi egyetemét, s miért iratkozott be egy isten háta mögötti iskolába. Ezekben a részekben csapnak össze egymással az akkor divatos tudományos elvek és a köznép köreiben még általánosan megmaradt babonák. Jelen és múlt háborúja ez, mely egyben Laurentius jelenének és múltjának csatája is.
Ezt a harcot erősíti fel a színpompás madár, Clodia halála. Kalitkája hideg tetemével együtt éhező csavargó kezébe kerül. A madár, mely a hagyományok szerint az emberi lélek szimbóluma, gyógyító erővel töltötte fel Laurentiust, akit viszont ezek után még jobban eluralnak betegségének testi tünetei. A szárnyas jó barátot azonban hamarosan, miután szobát bérel magának Tartuban, másik Clodia váltja fel. Laurentius beleszeret ebbe a mindig félhomályban s az álmok szimbolikájának megfelelően lépcsőfordulóban megjelenő gyönyörű lányba, aki egyedüliként hoz a fiú életébe testi-lelki gyógyulást. Azonban bennünk, olvasókban felmerülhet a kétely: hús-vér vajon ez a fiatal nő? Vagy csak egy jelenés, egy látomás?
Nemcsak itt érezzük ezt a kettősséget, hanem a könyv számos pontján nehéz eldönteni, mi valóságos és mi nem. Ezáltal felmerül a filozófiai alapkérdés: létezik-e valóság, vagy minden csak illúzió? De ha a tapintható világ illúzió, az álom lehet-e valóság? Vagy talán a babonában rejlik az igazság, esetleg a tudomány sem más, mint a babona elfogadott változata, és közben létezhet akár a boszorkányság is? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszeget a regény és annak főszereplője.
A címadó méhek szimbóluma a vergiliusi analógiára épül, mely szerint a lélek, akár a méhkaptár is, a kintről behozott méreg által betegszik meg, s ez a betegség, a melankólia pedig szemen keresztül fertőz majd meg másokat is. Laurentius ilyen, ebbe a tárgykörbe tartozó elméletekkel foglalkozik tanulmányai során, melyek saját életét is áthálózzák, színezik, érthetőbbé teszik.
Számunkra azonban mégse válik minden annyira egyértelművé, hogy szürkeállományunkat a könyv befejeztével szabadságra küldjük. Nem lehet véletlen ez az írói szándék, hiszen így a regény – attól függ, milyen aspektusból vizsgáljuk azt – sokféle tanulsággal, különböző felismerésekkel és más-más végkifejlettel szolgálhat a befogadó számára. Azt, hogy a hús-vér kalitka vagy az abba zárt lélek világa-e az illúzió, vagy hogy egyáltalán kiszabadulhat-e börtönéből a szabadságra vágyó madár, mindenki maga döntheti el. Bárhogy is értelmezzük a sorokat, az észt Friedenthal regénye mindenképp mély nyomot hagy az olvasóban.
Meelis Friedenthal: Méhek. Scolar Kiadó, Budapest, 2016. 3450 forint
