Hangsúlyozom, Babits és Szerb Antal is szubjektív a maga nyomatékaival és kihagyásaival. Kukorelly nem tanító szándékkal lép föl, és nem is történeti alapozottságú. Impresszionista? Nem (csak), mert hőseit átfogó összefüggésbe helyezi. Tömérdek nevet sorol, valóságos névbombázás, néhányukról semmi sem derül ki – ha csak innen hallasz róluk –, mivel ismeretük Kukorelly szerint: evidencia. Ezt a könyvet mégsem a céhnek írta. Úgymond lett, összegyűlt, a kortársakkal és elődökkel való állandó, szívós és szíves foglalkozás jeleként.
Kukorelly legtöbb szövege a hőssel való civil megismerkedés története, író az íróval: emberi helyzet. És mégsem memoár. Az olvasás, a találkozás közbeni saját kedély lenyomata. Rég olvastam ennyire élményszerű – mit? Olvasónaplót, helyszíni szemlét, portrét? Mikor mit. Olyan számára az irodalom, mint másnak a drog, ez egyértelmű. Elemien érdekli.
Nem mellesleg informatív. Mesél. Sokakról, vegyük például Mészölyt, Ferdinandy Györgyöt, Csengey Dénest vagy Tasnády Attilát, minden lényeges kiderül. A Holmi szerkesztőiről, akik Mészölyön élcelődnek, célzatosan vagy sem, nem tudni, mindenesetre: szerzőnk füle hallatára. De az a – finoman kimért, jól temperált, barátságosan távolságtartó – hangvétel is mindent elmond, amelyet használva Esterházyval vitázik Ottlikról! Hogy vajon valóban Ottlik birtokába jutott-e Örley lappangó kézirata a közös tanulóévekről, s fölhasználta-e azt az Iskolában. Ha igen, csökkenti-e kétségtelen egyéb érdemeit?
Ria, ria!
Olvassa el Kukorelly Endrével készített tavalyi nagyinterjúnkat!
Megvan, amikor a salzburgi vonaton az úgynevezett kánonról beszélgettünk, Kukorelly, Kemény István, Poós Zoltán meg én? Salzburgban mivelünk nem nagyon történt semmi azonkívül, hogy fölolvastunk a helyi Literaturhausban, ahogy szokás. Megnéztük Mozart házát kívülről, a Mirabell parkot és Thomas Bernhard ifjú éveinek folyóparti kávéházát, amely Bazar névre hallgat, oda be is ültünk, kulturális kötelességek ellátva. Három nemzedék a kilencvenes években. Azonos életkorú írók tökéletesen eltérő befogadástörténete és piaci sorsa. Van, aki nagyon fut; van, aki nincs sehol. Ilyenkor azt várod, hogy na, majd most. Mindenki úgy kezdi, hogy nie gehört. És ami elhangzik tőled, csak hozzávetőlegesen vagy te. Ha valami bejön, sosem csak miattad fog bejönni. Halasi Zoltán szerint Jelinek még csak véletlenül sem olyan, mint eddig magyarul, Tandori tolmácsolásában még csak-csak, de amit a Vígszínház játszik, az nem Jelinek. „Tényleg, miért nem engem/téged/őt fordították le nagyban és sokszor és számtalan nyelvre, amikor pedig ?” Hányak kérdése ez? Befolyásolhatod az eredményt a viselkedéseddel? Önmarketinggel? A példányszámod a sorsod kódja? A piacon biztos. Én még nem láttam olyan írót, aki valóban bujkálni és polcokon porosodni vágyik.
Egyben (másban) vitáznék, szerintem igenis jó volt Polcz Alaine bablevese, amikor 1993 táján fogadtak minket a Városmajor utcai házban, egyszerre nyolc-tíz huszonéves szerzőt, falkában. Az volt az apropó, hogy mindannyian megjelentünk a JAK-füzetek sorozatban. „Önkínzó frivolitás” – mondta Mészöly A természetes arroganciára. Fölért egy – na mivel? Nem lovaggá ütéssel vagy íróvá avatással, ugyan már. Komolyan vétel volt. Olvasta, volt véleménye. Ki fogad ma fiatal szerzőket falkában? Szólóban? Ki kíváncsi rájuk egyáltalán? Kell ahhoz slammelni?
Kukorelly az irodalmat a valóság tükreként olvassa, mint a régiek, de tényleg. Túlzó költőkre rászól. Néha kíméletlen, de tud tapintatos lenni, a megfelelő ponton elhallgatni, ha egykori kedvenceinek kifakulásáról van szó. Volt gyerekszobája. Másként olvasod, ha neked is füledbe cseng Donner szólama A Rajna kincséből? Én igen. Szövegirodalom és avantgárd egyaránt a múlté, de Vörösmarty romlatlan. Kevés ebben a könyvben a nő. A labdarúgás Kukorellynél (is) létmetafora. Ő is használ intarziákat, azaz beépített vendégszövegeket (nagy különbség: Esterházytól eltérően ő eredetüket is jelzi), illetve modulokat, vagyis visszatérő saját szólamokat (lásd még Aranyt és Adyt). Sulykol. Neki van a legimponálóbb lábjegyzet-apparátusa! Bár én az Anyeginével is beérem, és már az is imponálni akart („tekintélyhivatkozó ornamens”, Bazsányi Sándor szerint).
Mi például 1991 őszétől voltunk szomszédok – ő a Szondiban, szerinte Szondyban, én a Szívben –, és ott lakásom legutolsó napján sikerült találkoznunk. A dedikációból derül ki, hogy „1992. jan. 31. (vagy 32.?)”. Időt szánt egy húszévesre. Ő is leírja valahol máshol, hogy látogatásomkor az ő német barátnője pogácsát hozott be tálcán, édesanyja is benézett, és mondott valami kedveset. Nagyon kukorellys, polgári rituálé. Keresztény és közép, meg annak a fordítottja. Gépirat volt a kezében, egyik versem, töltőtollal javítva. „Jól tetted, hogy a Csarnok elől kihúztad, hogy Petőfi” – mondta Bandi. Kitágul a jelentés. Bagossy László, aki akkor még nem volt színházrendező, negyvenéves sztárnak nevezte. Akkor is, ma is tele üdvös, nagy fölhajtóerejű elégedetlenséggel. Ami egyebek közt ezt a könyvet is a papírra billentette. Évekkel vagyok idősebb, mint akkor ő volt ott a Szondiban.
Kukorelly Endre: Porcelánbolt – Kedvenxcekről – Olvasókönyv. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2016. 4499 forint
