Egyben (másban) vitáznék, szerintem igenis jó volt Polcz Alaine bablevese, amikor 1993 táján fogadtak minket a Városmajor utcai házban, egyszerre nyolc-tíz huszonéves szerzőt, falkában. Az volt az apropó, hogy mindannyian megjelentünk a JAK-füzetek sorozatban. „Önkínzó frivolitás” – mondta Mészöly A természetes arroganciára. Fölért egy – na mivel? Nem lovaggá ütéssel vagy íróvá avatással, ugyan már. Komolyan vétel volt. Olvasta, volt véleménye. Ki fogad ma fiatal szerzőket falkában? Szólóban? Ki kíváncsi rájuk egyáltalán? Kell ahhoz slammelni?
Kukorelly az irodalmat a valóság tükreként olvassa, mint a régiek, de tényleg. Túlzó költőkre rászól. Néha kíméletlen, de tud tapintatos lenni, a megfelelő ponton elhallgatni, ha egykori kedvenceinek kifakulásáról van szó. Volt gyerekszobája. Másként olvasod, ha neked is füledbe cseng Donner szólama A Rajna kincséből? Én igen. Szövegirodalom és avantgárd egyaránt a múlté, de Vörösmarty romlatlan. Kevés ebben a könyvben a nő. A labdarúgás Kukorellynél (is) létmetafora. Ő is használ intarziákat, azaz beépített vendégszövegeket (nagy különbség: Esterházytól eltérően ő eredetüket is jelzi), illetve modulokat, vagyis visszatérő saját szólamokat (lásd még Aranyt és Adyt). Sulykol. Neki van a legimponálóbb lábjegyzet-apparátusa! Bár én az Anyeginével is beérem, és már az is imponálni akart („tekintélyhivatkozó ornamens”, Bazsányi Sándor szerint).
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!