Az iskolából kikerülve együtt marad Kathy, Tommy és Ruth. Kathy és Tommy között a kezdetektől feltétel nélküli barátság szövődött, Ruth és Kathy hullámvölgyekkel jó barátnők, míg Ruth és Tommy ha nem is szerelmesek, egy párt alkotnak. Normális foglalkozásuk nemigen lehet, sorsuk, hogy egy ideig gondviselőként dolgoznak a már donorokkal, mielőtt ők maguk is azzá válnának. Kathy Ruth, majd Tommy gondviselője is lesz. Ruth már igen rossz állapotban van, amikor hosszú szünet után egyszer újra találkoznak hárman. Ekkor kér utóbbi bocsánatot a másik kettőtől, mondván, nekik kellett volna együtt lenniük, ők alkalmasak a szerelemre, amely egy pletyka alapján pár év haladékot jelenthet az újabb műtétig. Szerencsét is próbálnak, de az iskolájuk egykori vezetője kiábrándítja őket.
Tőle kérdezi meg Kathy: „Ha úgyis csak az adományozás vár ránk, aztán a halál, akkor mire volt jó az a sok tanulás? Mire volt jó az a sok könyv és eszmecsere?” A válasz hasonló, mint ami Ishiguro korábbi könyvében, A lebegő világ művészében is olvasható: „Az olyan ember, aki arra törekszik, hogy kiemelkedjen a középszerűségből, hogy több legyen, mint az átlagos, kétségkívül csodálatot érdemel, még akkor is, ha a végén elbukik.”
