Luxuspartik, eszkortlányok, bordélyházak, marihuána, LSD, heroin. Fejvesztett menekülés a rajongók elől, joint a Buckingham-palotában, párhuzamos kapcsolatok, tömeghisztéria. A József Attila-díjas Benedek Szabolcs, lapunk tárcaírója Beatles vágatlanul című kötetében a képeken bájosan mosolygó, öltönyös, nyakkendős, liverpooli négyekről árul el bizarr, elképesztő, olykor hihetetlennek tűnő történeteket.
– Igaz, hogy még az előtt Beatles-rajongó lett, mielőtt az együttes zenéjét meghallgatta volna?
– Valóban előbb olvastam róluk, minthogy a dalaikat hallottam volna. Úgy kezdődött, hogy a nyolcvanas évek elején, tíz-egynéhány évesen megtaláltam apámék könyvszekrényében Ungvári Tamás Beatles-bibliáját. Ez volt az első magyar, sőt talán az egész szocialista tábor első Beatles-monográfiája. Akkor még angol nyelvterületen is viszonylag kevés kötet jelent meg róluk. Ungvári a hatvanas évekbeli brit újságok cikkei alapján írta meg esszészerű Beatles-monográfiáját. Nagy hatással volt rám. Akkoriban a Magyar Rádió több Beatles-sorozatot is közvetített. Ezeket is végig hallgattam, magnóra vettem, és beleszerettem a zenéjükbe.
– Úgy tűnik, a rajongása azóta sem csillapodott. Korábban is írt a Beatlesről, 2002-ben például novelláskötete jelent meg John Lennonról, tíz évvel később pedig, Beatles-apokrif címmel az együttes felbomlása utáni időszakot írta meg. A Beatles vágatlanul című könyvben pedig olyan történeteket mesél a banda tagjairól – például, hogy az együttes indulása idején John Lennon „fogyasztotta” a legtöbb nőt, de George Harrison, a „csendes Beatle” is nagy szoknyapecér volt, valamint hogy az LSD nem egy daluk szövegét inspirálta – amelyekre nem biztos, hogy ma büszkék (lennének).
– Nem szabad elfelejteni, hogy abban a időszakban, amelyet a kötet bemutat, a Beatles-tagok huszonéves srácok voltak, akikre rászakadt a világsiker, ráadásul éppen a szexuális forradalom időszakában. Úgyhogy voltaképpen semmi meglepő nincs abban, hogy fiatal sztárként éltek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket megteremtettek maguknak, részint az ismertségük, részint a tehetségük révén. Ami pedig a kábítószereket illeti, akkoriban a művészek nagy része használt drogokat. A Beatles-fiúk is szívtak marihuánát, fogyasztottak LSD-t, de Lennon egy időben a heroint sem vetette meg.
– A kötet voltaképpen egy párhuzamos Beatles-történet vagy – ahogy a könyv borítóján is szerepel – egyfajta lázadás a Beatles-imázs ellen. Mit gondol, nálunk milyen „hivatalos” kép él az emberek fejében a „mesés négyről”?
– Az együttesre évtizedek alatt rárakódott az az imázs, amelyet annak idején a különben zseniális menedzserük, Brian Epstein felépített. Az ő elképzelése az volt, hogy nem a fiatalok szimpátiáját kell megnyerni, hiszen ők egyébként is rajonganak az együttesért, hanem a szüleikét, akik megveszik nekik a lemezeket és megengedik, hogy a gyerekeik elmehessenek a koncertekre. Epstein, amikor a menedzserük lett, megígérte, hogy ismert együttest csinál a Beatlesből, de ennek fejében elvárta, hogy azt tegyék, amit ő mond. Levettette velük a bőrruhát, és öltönyt, nyakkendőt adott rájuk. Voltaképpen eladhatóvá tette a zenekart a felnőtt társadalom számára. Ezt a Beatles-tagok el is fogadták egy ideig, de miután megtapasztalták az ismertséget, a világsikert, és bizonyos mértékben ki is ábrándultak belőle, elkezdtek lázadozni. Ennek ellenére nálunk még mindig az a jófiúimázs él velük kapcsolatban, amit Epstein kialakított. Lennonnak volt egy időszaka, amikor aktívan politizált és békedalokat írt. Részben ennek a következményeként Magyarországon az a kép alakult ki a Beatlesről, hogy az együttes élén egy baloldali békeharcos áll. Ez pedig kapóra jött a szocialista propagandának: íme, egy ember, aki a kapitalizmus ellen lázad Pedig ez csak egy volt Lennon számos arca közül. Mindenesetre a kezdeti tiltás után ezért is kezdték nálunk tolerálni őket. Az NDK-ban és Csehszlovákiában is kiadták a lemezeiket, de például a Szovjetunióban feketelistán voltak évtizedeken át.
– Bizonyos információk többféleképpen is szerepelnek az együttesről szóló életrajzokban, cikkekben. Például sokféle pletyka kering arról, hogy Epstein „közelebbi kapcsolatba” került Lennonnal, sőt még olyat is lehetett hallani, hogy miatta lett öngyilkos. Megpróbálta kideríteni az igazságot?
– Nem, de nem is lehet. Epstein a hivatalos verzió szerint gyógyszer-túladagolásban halt meg harminchárom éves korában. Érzékeny ember volt, többször kezeltette magát klinikán. Ráadásul a homoszexualitás akkoriban büntetendő dolognak számított, a kényszerű rejtőzködés pedig felőrölte Epstein amúgy sem kötélből font idegeit. Először 1963-ban kapott szárnyra a pletyka, hogy nem sokkal korábban, egy spanyolországi nyaralás alkalmával Lennon és ő szexuális kapcsolatba kerültek. Ezt azonban Lennon tagadta, sőt egyszer meg is verte egy jó barátjukat azért, mert felemlegette ezt a történetet. Ennek ellenére az affér azóta is visszatérő eleme a Lennon-életrajzoknak.
– Honnan szerezte a könyvhöz az információkat?
– Leginkább az angolszász szakirodalomból, kivéve azt a részt, amely az együttes magyar vonatkozásairól szól. De például a Lennon halála utáni budapesti megemlékezésekről szóló rendőrségi feljegyzéseket az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kértem ki.
– Ami a Beatles magyarokkal való kapcsolódási pontjait illeti, szerintem nem sokan tudják, hogy Dezo (azaz Dezső) Hoffmann a Beatles egykori fotósa magyar volt, ahogy azt sem, hogy Allen Klein, aki Epstein után lett az együttes menedzsere, szintén idegenbe szakadt hazánkfia volt.
– Hoffmannt a külföldi források gyakran szlovákként vagy csehszlovákként emlegetik, pedig a magyarul is megjelent, Együtt a Beatlesekkel című kötetében egyértelműen leírja, hogy selmecbányai magyar. Ő készítette az első igazán profi, mára történelmivé vált képeket az együttesről. A fotókért soha egy pennyt sem kapott a Beatlestől, az újságoknak eladott képek jogdíjai jelentették számára a bevételt. Akkor romlott meg a kapcsolata az együttessel, amikor Lennon részesedést kért ezekből a pénzekből, mondván, hogy Hoffmann az egyike azoknak, aki belőlük él. Allen Klein – akinek az apja Budapesten volt hentes, és a gazdasági világválság idején vándorolt nyugatra – a Beatles előtt a Rolling Stones menedzsere volt. Bár ő mentette meg az anyagi csődtől az együttest és az Apple nevű cégüket, mivel a Beatles időközben feloszlott, Klein nevét sokan a banda felbomlásával kötik össze.
– Mit gondol, mi az oka annak, hogy a Beatles zenéjéért ma ugyanúgy rajonganak az emberek, mint egykor?
– A Beatles volt tulajdonképpen a világ első rock and roll bandája, az életforma minden kellékével együtt. Ők közvetítették először a rock and roll életérzést, új korszakot nyitottak a populáris zene történetében. Ők használtak először a dalaikban komolyzenei megoldásokat, nagyzenekari hangszereket vagy éppen egy egész nagyzenekart. Két géniusz is volt az együttesben, John Lennon és Paul McCartney, az együttes felbomlását is bizonyos mértékig az okozta, hogy a két dudás nem fért meg egy csárdában. Maradandó értéket hoztak létre. Ennek köszönhető a fél évszázada tartó Beatles-kultusz is.
– Ha éppen nem a Beatles tagjairól ír, akkor a történelem foglalkoztatja. Jelent már meg kötete a Tanácsköztársaságról, a rózsakeresztesek koráról, írt fiktív naplót Mátyás király nevében, valamint egy egész – szintén a történelemhez kötődő - Vér-trilógiát. Vonzódik a vámpírokhoz?
– Kamaszként én is rengeteg vámpírtörténetet olvastam, és rettegtem, hogy ha éjszaka felébredek, vajon az ágyam végében ott áll-e majd Drakula gróf. Ám amikor a trilógia első részét, A vérgróf című regényemet elkezdtem írni, valójában a történelem, a száz évvel ezelőtti Magyarország, a polgári békeidőknek nevezett korszak miliője, a kávéházi élet, az akkori irodalmi körök érdekeltek. Felépítettem egy történetet, amelynek az egyik szereplője, egy gróf, aki „mellesleg” vámpír. És mivel a történelmi hitelességre törekedtem, a kor több irodalmi kiválósága, például Ady is szerepel a regényben.
– Bár a „történelmi” Drakula gróf itt élt a közelben, hiszen Vlad Tepes havasalföldi fejedelem volt, mi több Segesváron született, a vámpírtörténeteknek még sincs hagyománya a magyar irodalomban. Mi lehet ennek az oka?
– Nincsenek igazi rém- vagy kísértetregényeink sem. Mikszáth megírta ugyan a Kísértet Lublónt, de ő is paródiát csinált a történetből. A magyar irodalom szerintem túlságosan is komolyan akarja venni önmagát, fő irányvonala a tragikum. Ezzel nincs is semmi baj, de a történetmondásnak attól a részétől, amely az olvasó fantáziáját szeretné megmozgatni és szórakoztató jellege van, vagy csak nem akar feltétlenül az élet nagy kérdéseivel foglalkozni, kicsit mintha túlságosan is ódzkodnának a magyar írók. Nemcsak most, hanem az elmúlt évszázadban is.
– Néhány éve rövid novellái jelennek meg a Magyar Nemzetben. Kamaszfiúkról, fiatal nőkről, erdélyi magyarokról ír Az emberek érdeklik?
– Az emberek, a velük megtörtént események, az ezekhez kapcsolódó érzések. (A Beatles-könyvemet is azért írtam, mert kíváncsi voltam, hogy az öltönyös, nyakkendős „jófiúk” milyenek is voltak valójában.) Előfordul, hogy úgy születik meg egy tárca, hogy meghallok az utcán egy érdekes párbeszédet, aztán megkeresem „mögötte” az embert, építek hozzá egy lehetséges történetet. A tárcaírásnak nagy hagyománya van a hazai újságírás és irodalom történetében, remélem, hogy nem megy veszendőbe ez a műfaj.
– Úgy tudom, hogy a következő, a könyvhéten megjelenő regénye, A fiumei cápa, sci-fi-, krimi- és horrorelemeket is tartalmaz
– Másfél évvel ezelőtt elnyertem egy rövidebb irodalmi ösztöndíjat Rijekába. Addig annyit tudtam a városról, hogy egykor Magyarországhoz tartozott és Fiumének hívták. Aztán amikor megérkeztem, úgy éreztem, mintha Budapest belvárosát áttették volna az Adria partjára. Ugyanazok az épületek, ugyanaz a hangulat Megihletett a hely, és írtam egy történetet, amely a Monarchia idején játszódik. A főszereplője egy magyar újságíró, aki azért utazik Fiumébe, hogy leleplező riportot írjon a pesti újságok kedvelt bulvártémájáról, a fiumei cápáról. Lesz benne politika, intrika, terror, szerelem és erotika
