Egy fehér kócsagmadár

100 éve halt meg Tömörkény István.

Mert itt van például Kosztolányi a maga éteri költészetével és őszi dekadenciájával, vagy Móricz Zsigmond a súlyos és célirányos mélyütéseivel, nem beszélve Krúdy csillámló melankóliájáról, igen, itt vannak ők, és milyen jó, hogy itt vannak, de mögöttük, szélárnyékban, már-már elfeledve és éppen csak megemlítve ott van Tömörkény István, aki nélkül Móricz Zsigmond biztosan nem lett volna olyan, amilyen. Aki nélkül a huszadik századi magyar kispróza egészen másként festene. Minden bizonnyal rosszabbul. Tömörkény írásaiban többek között az az elképesztő, hogy olyanok, mintha nem százhúsz évesek, hanem néhány hetesek lennének. Ami nyilván nem elsősorban a nyelvére értendő, hiszen azt a nyelvet, amelyet Tömörkény csodálatosan elénk tárt, ma már senki nem használja. Ám mivel a nyelv varázslatos és kiismerhetetlen jószág, azonnal kénytelen vagyok meghazudtolni magam, és azt mondom, hogy igenis ugyanolyan élő Tömörkény nyelve ma is, mint egy évszázaddal ezelőtt. A nyelv egyszerre lehet halott és élő, amiből az következik, hogy a nyelv lehet halhatatlan, szólhat az örökkévalóságból, az időtlenségből. Tömörkény nyelve időtlen nyelv, időtlen, mint a puszta és mint a Tisza, amelyek legtöbb írását inspirálták. Tömörkény az Alföld, a Szeged környéki tanyavilág írója, de ezzel tulajdonképpen nem mondtunk semmit. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy Marcel Proust a századforduló Párizsának írója volt. Vagy Thomas Mann a letűnő német polgári világot örökítette meg. Iskolás hülyeségek ezek, és persze Tömörkényt sem lehet ilyen szűk keretek között értelmezni, noha írásai térben és időben valóban konkrétan behatárolhatók. Ez a tér és idő, Tömörkény tere és ideje mindenhol van, mindenhol ugyanúgy érvényes. Amikor a pusztai emberekről beszél, a minduntalan felbukkanó pulikról, egy boszniai kaszárnya sivár mindennapjairól vagy a tiszai hajós emberekről, valami olyasmit akar elmondani, ami a világon mindenhol ugyanúgy érvényes és érthető. Tömörkény írásainak varázsa nyelvének szinte archaikus egyszerűségében rejlik. Ilyen tömören, ilyen láttató erővel és pontosan senki nem tudott megszólalni rajta kívül a magyar irodalomban. Azt a nyelvet beszélte és használta, amelyet a pusztai emberek is, de olyan módon tette, hogy műveiben nyoma sincs a mesterkéltségnek, a „skanzenszagnak”. Nem a városi úriember mindenkor kissé leereszkedő gesztusai irányítják, amikor szemügyre veszi a tanyavilágot és a puszták félnomád életet élő pásztorait. Nem csupán megfigyel és rögzít, nem érdekességet vagy folklórt keres, hanem mély együttérzéssel és szikár tárgyilagossággal van jelen abban a világban, amelyben otthon érezte magát.

Mindaz, amit itt fentebb megpróbáltam megfogalmazni, szinte azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, ahogy ott, a józsefvárosi éjszakában, a hajléktalanszálló súlyos csendjében olvasni kezdtem Tömörkény novelláit. Olyan világba vezeti be olvasóját, amely elsőre talán távolinak és egzotikusnak tűnik, de igazából régtől fogva ismerős mindnyájunk számára. Letűnt és mára szinte teljesen megsemmisült világ ez, olyan világ, amelyet szinte az emberiséggel egyidős hagyományok és törvények uralnak. Ahol az emberek még nem szakadtak ki a természetből, nem fordítottak hátat istenüknek, ismerték a szelek járását, a vadvizek rejtelmeit, az állatok és a növények titkos életét. A pusztai emberek keserves, tragédiákkal, nélkülözéssel és nehéz munkával teli élete Tömörkény műveiben aprólékos realizmussal, semmit el nem kendőzve jelenik meg. Nem volt szemérmes és udvariaskodó író. Annyit mond, amennyit el kell mondani, még akkor is, ha olykor nagyon kemény és szívbe markoló, amiről beszél. Világa mégsem egyöntetűen komor vagy kilátástalan, írásait átszövi utánozhatatlan humora és rezignált iróniája.

Tulajdonképpen nem értem, miért nincs a legnagyobbak között emlegetve. Bár ha őszinte vagyok, azt kell mondanom, hogyne érteném. Valahogy mintha soha nem szerettük volna igazán azokat az íróinkat, akik színről színre látnak bennünket. Mintha kicsit ódzkodnánk azoktól, akik nem játszanak semmiféle szerepet, nem tetszelegnek különféle pózokban, nem szórakoztatni akarnak, hanem megmutatni nekünk, kik is vagyunk valójában. Megmutatni, de nem kegyetlenül, hanem végtelen együttérzéssel, bölcsességgel és őszintén. Nagy szavak ezek, tudom, és a nagy szavakat sem szeretjük már jó ideje. Tömörkény műveit olvasva tisztán látható, hogy mi végre is van az irodalom a világban. Azért van, hogy élni segítsen, hogy az általa felmutatott drámai erejű és sűrűségű képekben ismerjük fel végre, hogy mi az, ami valóban fontos ezen a világon, és mi az, ami elenyészik az időben. Tömörkény semmi különöset nem tesz novelláiban, csak kérlelhetetlen szelídséggel odavezet minket az életünket alakító erők forrásához, hogy nézzük meg jól, milyen anyagból vagyunk gyúrva, milyen esendőek és fenségesek vagyunk egyszerre.

Az irodalom eredeti, ősi, szinte sámáni képalkotó ereje élt benne. Száz éve halt meg. Nekrológjában Krúdy így írt róla: „Az Alföld felett álomként tűnik el a látóhatár felé egy fehér kócsagmadár. Ez volt a Tömörkény lelke.”