– Egy vitánk alkalmával, hogy az irodalom, az mesterség-e vagy sem, mostohaapám azt találta mondani nekem: Petőfi legalább meghalt a segesvári csatában, de mit csináltál te? – olvassuk a Tények és tanúk-sorozat tavaly megjelent kötetében, a Színpompás ostromban. Kabdebó Lóránt irodalomtörténész 1987–1988-ban készített tízrészes életműinterjút kortársával és barátjával, Orbán Ottóval, aki ma tizenöt éve távozott közülünk. Az 1936. május 20-án született költő, esszéíró hat nappal hatvanhatodik születésnapja után halt meg. És hogy addig mit tett Petőfi kései utódja?
– Orbán Ottót nemzedékem legjelentősebb költői közt tartom számon, egyetemi társam volt, így indulása pillanatától ismerem – mondja a Színpompás ostrom szerzője. Kabdebó szerint a forradalom után, az irodalmi helyezkedések idején azok közé tartozott, akik úgy politizáltak, hogy nem vettek részt a politikai életben. A magyar–könyvtár szakot nem fejezte be a költő: betegsége miatt csak három szemesztert végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, majd 1958-ban kórházba is került. – Érzékeny idegrendszerével képes volt a történelem minden rezdülését átszenvedni, életévé avatni, elemezni és felülkerekedni minden szűkös elfogultságon – hangsúlyozza Kabdebó. Magányossága elválasztotta az azonnali népszerűségtől, de meg is védte, alkalmassá tette a kora egyoldalúságain való felülkerekedésre.
– Az 1960-as évek vége, a hetvenesek eleje emlékezetes periódus volt az újabb magyar költészetben – erről már Kulcsár Szabó Ernő beszél lapunknak. Ekkortól jelent meg líránkban az az új hangnem, beszédmód, amely már nem volt folytatása sem a Nyugat, sem az úgynevezett népiek költői nyelvének. Orbán, Tandori, Petri és Oravecz neve fémjelezte a fordulatot, amit szimbolikusan Paul Celan halálának évéhez, 1970-hez kötnek. A valódi csodagyerekként induló Orbánt viszont Kulcsár Szabó szerint mára Tandori „árnyékába” helyezte a hatástörténet. – A hatástörténetnek ezt azért nem érdemes felróni, mert az nem igazságos, és nem is igazságtalan: a mai líra sokkal inkább azt a szövegszerű és személytelen írásmódot szorgalmazza, amelytől Orbán – egy sok szerepből építkező új alanyiság és közvetettebb vallomásosság jegyében – még a kései verseiben is távolságot igyekezett tartani – teszi hozzá. Az irodalomtörténész szerint a „trükkös mesterverselőket” szívelte a legkevésbé Orbán Ottó, ahogy azt például kései kötetei, az 1995-ös Kocsmában méláz a vén kalóz vagy az 1999-es Lakik a házunkban egy költő mutatják.
Kabdebó úgy látja: Orbán Ottó azok közé a szerzők közé tartozik, akik a szöveg megszállottjai, és akik sajátos nyelvezetükben kiélezték az iróniát, az ellentmondásokat, így követve verseikben koruk emberének eszmélkedését. Kulcsár Szabó szerint az általa említett négyek közül Orbán volt a legbiztonságosabb formaművész, többek közt Allen Ginsberg remek fordítója, de neki köszönhetjük Kurt Vonnegut több regényének magyarítását is. – Azt is merném mondani, hogy a magyar líra hangnemeit Weöres óta senki nem volt képes saját versben olyan gazdagon megszólaltatni, mint Orbán Ottó – véli.
Kulcsár Szabó szerint viszont az újholdas tradíciót idéző képalkotás és vallomásosság „konzervatívabbnak” mutatja ma, mint amennyire „hagyományőrző.” A politikai lírát Orbán nem sokra tartotta, de a verseiben maga is hangot adott „olykor nem is indulatmentes közéleti érzületnek”. Például az 1992-es, A magyar népdalhoz című versben: „gyűlöljek csak aljas elvet, / ne a földet, ne a nyelvet.” Az irodalomtörténész úgy látja, a hatástörténet még nem mondta ki az utolsó szót: ez a költészet bizonyosan beszédesebb lesz majd, mint amennyire ma hallják a szavát.
