Néha jobb is, hogy a hétköznapi ember nem mindig tudja, mi minden játszódik a kulisszák takarásában: megfelelő magyarázat nélkül nem értené s nem emésztené meg azt a sok drámát, ami a színfalak mögött zajlik.
Valamikor a hatvanas évek elején a magyar színházi élet rettegett mindenható ura, Major Tamás behívatta magához Törőcsik Marit, hogy lehordja. Törőcsiket akkor már az egész ország szerette, valódi sztárnak számított Fábri Zoltán Cannes-ban is ünnepelt filmje, a Körhinta főszerepe után. „Maga nem tud semmit, nem jön át a rivaldán” – szólt Major ítélete.
Az eset után nem sokkal vendégjátékra érkezett a Miskolci Nemzeti Színház Bertolt Brecht Hitlert karikírozó darabjával, az Állítsátok meg Arturo Uit!-tal, a címszerepben Sztankay Istvánnal. Sztankay a színművészeti főiskolán két évvel járt Törőcsik alatt, akkor már filmeztek is együtt, s Törőcsik emlékeiben úgy élt, mint egy udvarias, kicsit régimódi, tehetséges fiú. A kritika az egekbe emelte a miskolci előadást, Pesten is telt ház volt, Törőcsiknek csak az utolsó sorban jutott hely. De onnan is tökéletesen látni, ha a színpadon valóban történik valami. „Majornak igaza volt, ehhez a fiúhoz képest én sehol nem vagyok” – volt Törőcsik felismerése az Arturo Ui szünetében. „Hogyan lehetett ilyen elképesztő biztonsággal és szakmai tudással létrehozni ezt a nehéz szerepet? Óriási hatással volt rám. Lenyűgözött, hogy ilyen gazdag, sokféle eszközzel, tudással rendelkezik. Felfogtam saját gyengeségemet” – meséli Léner Péter könyvében, a Sztankayban. S hogy milyen az élet dramaturgiája: néhány évvel később már kettősüket ünnepelte a fél ország, amikor Iglódi István 1968-ban a Katona József Színház színpadára állította Leonyid Zorin színművét, a Varsói melódiát. „Két zseni” – jellemezte őket Major.
Két és fél éve halt meg a nemzet színésze, Sztankay István, akiről nem hétköznapi portrét rajzolt Léner Péter. A rendező és színidirektor mintegy két évtizeden át vezette a József Attila Színházat, épp akkor, amikor Sztankay a társulatot erősítette, ám ismeretségük ennél régebbi keletű volt: mély barátság kötötte őket össze gyerekkoruk óta. Léner volt a kevesek közül az egyik, akit a világéletében szemérmes Sztankay valóban közel engedett magához, s nemcsak a sikerei, kudarcai megélését engedte látni, hanem boldogságát, vívódásait, szorongásait is. Léner könyve nem klasszikus életrajzi kötet, amelyben a szerző kötelességtudón megidéz egy-egy történetet a pályafutás fontosabb állomásain végighaladva. Elsősorban személyes vallomás egy barátságról, amelyben az író nem tolakszik az előtérbe. Egy történelmi és színháztörténeti korszak magával ragadó megidézése is, politikai rendszerekkel és színházi klikkekkel. Még azt a kérdést is felveti: vajon nem Kádár János hatalomvágyát állította-e színre Major Tamás a Macbethben?
Sztankay István életrajzából tudható, hogy többgenerációs görögkatolikus papi családnak volt a sarja. Ez az ötvenes években sehol, a színművészeti főiskolán sem számított előnynek, ahová csak harmadjára nyert bebocsátást. Egész életében visszatérő dilemmája volt, hogy vajon nem apja hivatását, a papit kellett volna-e választania, ám a színészi pálya indulásakor nemcsak a „klerikalizmusa”, hanem a „sztankaysága” is hátráltatta. „Hogy olyan nehézkesen nyitották meg előtte a Rákóczi úti iskolakaput, annak oka a színészi tehetség elbírálóinak közhelyessége. Nyomban ráismernek a sablonra. Ő kirítt a sablonból. Mokány, fekete fiú. Hősszerelmesnek alacsony. Megakad a rostájukon az eredeti. Ha azután mégiscsak keresztülcsúszik: boldogtalanná boldogítják rossz tanácsaikkal” – írta erről hetvenedik születésnapjára Molnár Gál Péter kritikus. Léner Péter többek között úgy jellemezte Sztankay szabálytalan alkatát: „Hol szépnek tűnt, hol groteszknek, ahogy a szerep kívánta. Egy olyan áruház, ahol minden kapható, a márkavédjegy: made by Sztankay, a garancia, hogy a minőség biztos.” Így hiába volt tőrőlmetszett polgár, a filmművészet sematikus korszakában a munkás-paraszt hősök karakterét is tökéletesen hozta.
A tévé a Bors Máté-sorozattal tette országosan népszerűvé. A mozivászonról mégis száműzték, érthetetlen, hogy miért: Sztankay 1959-től 1971-ig huszonkét filmben, 1972-től 2006-ig ötben, aztán 2014-ig egyben sem kapott szerepet – derül ki a könyvből. S bár a Madáchban felejthetetlen volt többek között Kálvinként, vagy színpadi felesége, Schütz Ila partnereként a Jövőre veled ugyanittben, s a József Attilában komikusi tehetségét is megcsillogtathatta, maradtak szerepek, amelyeket meg kellett volna kapnia – vagy talán nem kellett volna visszaadnia. „A mi generációnkból egyedül Törőcsik Marinak sikerült tehetségét saját szintjén a Nemzeti Színházban megvalósítania” – írja Léner Péter.
Léner írói stílusa elegáns és finom, méltó Sztankayhoz, könyve olvastatja magát, letehetetlen. A családtagok, a pályatársak és barátok, továbbá a találó kritikák és ügynöki jelentések segítségével pedig valóban közelebb viszi az olvasót Sztankay István nagy titkához. Ami „csak” ennyi: nagyon szerethető ember volt. A szerethetőség okát azonban a könyvben keressék.
Léner Péter: Sztankay. Corvina Kiadó, Budapest, 2017. 2990 forint
