– A neve alapján talán meglepő, de mi most magyarul beszélgetünk. Hogyan tanult meg magyarul?
– Apukám román, édesanyám pedig székely magyar, ezért természetesen megtanultam magyarul is. Otthon egyébként apámmal románul, anyukámmal magyarul beszéltem.
– Akkor a nyelvi kérdéseket tisztáztuk, de honnan a képregények iránti rajongás?
– Apukámnak volt egy nagy gyűjteménye a francia Pif-sorozatból, és óvodában, napköziben szerettem nézegetni, másolni őket. Már akkor is a realisztikus és nem a rajzfilmszerű témák érdekeltek. Aztán amikor a rendszerváltás után, az 1990-es évek legelején megjelentek az első magyar nyelvű képregények, a Pókember, a Batman, a Robotzsaru és társaik, ezek eljutottak Sepsiszentgyörgyre is. Én is elkezdtem vásárolni őket, és beleszerettem a műfajba.
– Rengeteg fiatal volt ezzel így mifelénk az 1990-es évek legelején, mégsem lett sok közép- és kelet-európaiból képregényrajzoló, főleg nem komoly nyugati kiadóknál. Hogy indult el ezen az úton?
– Már a Pifekből is készítettem kivonatokat, s a később elérhetővé váló szuperhősös képregényekkel is így tettem. Ha jól emlékszem, Pókember volt az első, akit megrajzoltam. Aztán szépen fejlesztettem magam, s idővel, már nagyobb fejjel utána is néztem, kik rajzolták. Kifejezetten szerettem például a John Byrne által új életre keltett Superman-kiadást, s ennek hatására magam is készítettem vázlatokat. Sokáig nem is gondolkoztam azon, hogy én ezt valóban hivatásszerűen csináljam. Tinédzserként még a rajzolási technikákról sem tudtam sok mindent. Viszont a középiskolában és az egyetemen is már egyre komolyabban ráfeküdtem a témára.
– Az elszántság azonban önmagban nem feltétlenül elég, s az ember fejében ott motoszkál, hogyan lehet eljutni Temesvárról az olyan világszerte ismert figurák történeteit megjelentető amerikai képregénykiadók előszobájába, mint a Dark Horse vagy a DC?
– Nem voltak illúzióim arról, hogy mindez Romániában szinte lehetetlen. Másfél évvel az egyetem befejezése után elkezdtem dolgozni egy frissen alapított animációs stúdióban Temesváron, amelyben az első román 3D-s filmen dolgoztak. Itt ismerkedtem meg pár ügyesen rajzoló bukaresti sráccal, ők ajánlották nekem a Digital Webbing honlapot, ahol sok képregényes munkáról szólóhirdetést találhat az ember. Itt kezdtem elvállalni különböző anyagokat, s ezen keresztül keresett meg az első ügynököm, egy brazil fiatalember. Ekkor, 2008 táján indult az egész, de bevallom, nagyon gyorsan történt minden, hirtelen kerültem bele a sűrűjébe.
– Mik voltak az első munkái, és hogyan indult be a karrier?
– Az első nemzetközi munkám a Grimm testvérek meséiből készült, inkább felnőtteknek szóló Grimm Fairy Tales sorozat 30. száma volt, majd még rajzoltam pár további részt is belőle. Ezt követte az ugyancsak Raven Gregory író által jegyzett – szintén a szérián belül kiadott – Alice in Wonderland (Alice Csodaországban), majd az abban szereplő Kalaposnak szentelt kötetek. Ekkor Gregory felkért, rajzoljak neki egy horrort, a The Waking című sorozatot. Sose gondoltam, hogy valaha horrort fogok rajzolni, de így történt. Persze hozzá kell tennem, nem klasszikus szörnyes, kibelezős történetről volt szó, hanem inkább egy pszichothrillerről. Innen pedig beindult a vonat. Amikor egy-egy munka végéhez közeledtem, az ügynököm már szervezte a következőt.
– Elkészíthette a Predators képregényes változatát is, a munkára pedig – az amúgy Antal Nimród rendezte – film producere, Robert Rodriguez kérte fel. Hogy találták meg?
– Rodríguez megnézte pár tervemet, és úgy döntött, engem választ. Maga a képregény igaz, hogy a film történetét követi, ám a főgonosz, a Predator annyira nem hangsúlyos benne, és csak a végén, pár oldalon szerepel. Amúgy nagyon szerettem azt rajzolni. Így ért utol a következő felkérés is, a Dark Horse alapító-igazgatója, Mike Richardson saját sztorijába, a 2012-ben indult, most magyarul is megjelent The Occultist munkálataiba is bekapcsolódhattam.
– Hogyan dolgozik együtt az író és a rajzoló? A grafikus mennyire képes beleszólni a munkába, alakíthat-e például a karaktereken, vagy épp a történeten?
– A The Occultistnál részt vettem több karakter kialakításában. Egyébként a legtöbb író roppant alaposan dolgozik, az utolsó részletig – például akár a kameraszög beállításáig is – mindent precízen vázol a rajzolónak. Sokat nem kell utólag alakítani. Előfordult, hogy egy-egy kompozícióra tettem javaslatot, de szinte teljesen készen kapunk mindent. Ahol meg mondjuk nem volt megadva látószög, ott a rajzolóra bízták a megvalósítást, és ezeket a finomhangolásokat az adott kiadvány szerkesztői végezték.
– Akkor ezek szerint nem kell utazgatni, az amerikai munkáit is otthon, Temesváron készíti?
– Igen. Hála a világhálónak, az sem akadály, hogy Temesváron élek, otthonról mindent el tudok küldeni bárhova.
– Miközben az elmúlt két évtizedben azt tapasztaltuk, az internet kinyitotta a világot, egyúttal elhozta azt a kort, ahol minden a fotóról, a vizualitásról szól, addig úgy tűnik, a mi régiónkban a képregény nemigen jutott túl a szubkultúra határain, és az egyedi, szerzői kiadásokra kis túlzással albérletek mélyén kell vadászni. Mi lehet ennek az oka?
– Egy érdekes példa a saját életemből a képregények megítélésére: még a művészeti középiskolában egy rajzórán a munkámat figyelő tanárnőm és egy másik kollégája – mit sem sejtve arról, hogy én is értem, amit mondanak – arról beszélgetett magyarul, hogy hát tehetséges ez a fiú, de ilyen képregényekre fecsérli el a képességeit. Ekkor fordultam oda hozzájuk, hogy megkérdezzem, mégis milyen „elfecsérlésre” tetszettek gondolni. Persze a tanárnőm később, a szakérettségikor értékelte, hogy én végig kitartottam a műfaj mellett, de látszik, hogy nem feltétlenül örvend kellő megbecsülésnek a dolog. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy azért a térségünkben vannak kedvező tendenciák, akár Szerbia, akár mondjuk Lengyelország, de még Románia esetében is, igaz, ezek még mindig a szubkulturális, „kézműves” művészet berkeiben mozognak.
– Mik lehetnek a kitörési pontok? Egy-egy izgalmas, nem szuperhősös, hanem mondjuk társadalomkritikus, akár politikai történet hogyan lendülhet túl azon, hogy ne csak pár száz, pár ezer fanatikus olvassa őket, és akár vitatkozzon, diskuráljon róla?
– Épp nemrég beszéltük arról kollégákkal több képregényes találkozón, hogy úgy érezzük, most van egy olyan pillanat, amikor szélesebb körben népszerű lehet a műfaj. Ehhez az kell, hogy a szuperhősös mozikat szeretők a képregények felé forduljanak, és a megszokott hőseik mellett nyitottak legyenek az új ötletek, sztorik iránt. Persze befektetőkre is szükség lenne, akik látnak fantáziát a képregénykiadásban. De ez is nehéz kérdés, mert ott van például a népszerű, posztapokaliptikus zombisorozat, a The Walking Dead romániai „karrierje”: elkezdték megjelentetni románul, de tizenöt szám után kifulladt a dolog, és abbahagyták. Így pedig nehéz tervezni, mégis úgy gondolom, ennek ellenére van fantázia a képregényben, és nagyon érdemes lenne erősíteni a kiadói oldalt.
– Visszatérve az alkotásra: legújabb munkája egy második világháborús téma lesz. Mit lehet tudni róla, miről fog szólni a sztori?
– Nem klasszikus háborús képregényről, mint inkább egy kulisszák mögött játszódó kémtörténetről van szó, tele politikával, intrikákkal, amely ráadásul azzal az örök költői kérdéssel is kacérkodik: mi lett volna, ha ? A sztori Franciaországban játszódik, lesz benne képkocka a német megszállás miatti párizsi exodusról, s olyan alakok is feltűnnek benne, mint a James Bond-regények szülőatyja, Ian Fleming, vagy épp Winston Churchill.
– Mikorra várható a megjelenése?
– A francia Soleil kiadó gondozásában jön, 49 oldalas és színes lesz. Elvileg júniusra teljesen elkészülök vele, és ősszel már kézbe lehet már venni a kötetet.
