Tisza Kata: A sírást nem lehet megúszni

Az írónővel az idősellenes társadalomról, a gyilkos sztereotípiákról, a múlt és a jelen összebékítéséről beszélgettünk.

– A doktori témájának, az öregedéskutatásnak nincs nagy hazai hagyománya. Miért ezt választotta?
– Mert az idősek ugyanolyan marginalizált csoportját képezik a társadalomnak, mint a hajléktalanok vagy a romák. Az idősekkel kapcsolatban is rengeteg előítélet és sztereotípia létezik, amelyek diszkriminációkban is megmutatkoznak. Ilyen az age-izmus, az életkoralapú előítélet. Az öregedéskutatás komplex terület, az élet összes szegmensét lefedi. Bár a magyar nyelvű szakirodalom nem túl jelentős, angolul sokféle kutatás, tanulmány megjelent ebben a témában. Sokat fordítottam, és a diplomamunkám után doktoranduszként is az öregedéssel kezdtem foglalkozni. Nyugdíjasklubokba jártam, életútinterjúkat vettem fel, egy idő után a szenvedélyemmé vált ez a munka.

– Mit tudott meg a kutatásai során?
– Egyebek mellett azt, hogy leginkább az emberi kapcsolataink minőségén múlik, milyen öregkorunk lesz. Például azon, hogy milyen emberrel éltük le az életünket. Egy jó kapcsolatban a legnagyobb problémákat is könnyebben átvészeli az ember. De azt is, hogy a megélt idő nem lineáris, hanem ciklikus. Már nem feltétlenül érvényesek a régi szabályok, tíz-húsz évenként lehet valakinek új munkája, sőt, új családja is. Előfordulhat, hogy valaki fiatalon sok cikluson van túl, gazdag az élettörténete, és az is, hogy idős létére „alig élt”. Teljesen mindegy, hogy melyik marginalizált társadalmi csoportról van szó, a kirekesztettség ugyanolyan, bárki belekerülhet bármikor bármelyikbe.

– Létezik ma értelmes társadalmi szerep egy idős ember számára? Magyarországon milyen öregnek lenni?
– Nem jó. Egyebek mellett azért sem, mert az age-izmus az ingerküszöb alatt van. A média mainstream csatornáin minden további nélkül lehet „öregezni”. Simán kiteszik egy öregedő színésznő fotóját, és odaírják, hogy itt hájas, ott ráncos. Senki nem gondol bele abba, hogy ezzel emberek tömegének az önbecsülését rombolják porig. A mai társadalomban öregnek lenni bűn. A reklámokban minden, ami az öregedéssel kapcsolatos –műfogsor, fájdalomcsillapítók –, az negatív, lesajnáló, ami pedig pozitív, az sztereotípia. Ha kalácsot sütő nagymama vagy, akkor megbocsátjuk, hogy megöregedtél. A nyugdíjhelyzet, az egészségügyi ellátás katasztrofális. Az idős emberek sokszor a gyógyszereiket sem tudják kifizetni, kényszernyugdíjazzák őket, ötvenöt év felett a közvélemény-kutatás sem kíváncsi a véleményükre. Ha nincs értelmes társadalmi szerep az idősek számára, ha nincs jövőképük, mi marad nekik az öngyűlöleten kívül? Jobban működő helyeken az időseknek szerveznek továbbképzéseket, foglalkoztatást, programokat, lehetőséget, hogy átadhassák a tudásukat a fiatalabbaknak. Sokféle szolgáltatást vehetnek igénybe, biztonságban tudhatják a nyugdíjukat. Nálunk azonban az idősek azonosulnak az előítéletekkel, elhiszik, hogy megöregedni szégyen, bűn, ciki. Az én alanyaim azt mondták, a haláltól sokkal kevésbé félnek, mint attól, hogy mi lesz előtte. Hogy mennyire lesznek kiszolgáltatva, mennyire lesznek szorongatók az egészségügyi, az anyagi körülményeik. Valljuk be, a félelmük jogos. Magyarországon egyre több az idős ember, nem szabadna hagyni, hogy lenézett, megtűrt tagjai legyenek a társadalomnak. Segíteni kell őket, hogy minél tovább aktívak maradhassanak. Ez az egész társadalom érdeke. Azt sem szabad elfelejteni, hogy mindenki megöregszik egyszer, foglalkozni kell az előítéletekkel. A mi jövőnk is erről szól.

– Ha tíz évvel ezelőtt megtiltotta magának az önkifejezést, mi kellett ahhoz, hogy megszülessen az új, Akik nem sírnak rendesen című kötete?
– Miután befejeztem a doktori iskolát, és eljött az idő, hogy megírjam a disszertációmat, ültem a számítógép előtt, és sehogy nem tudtam hozzákezdeni a dolgozatomhoz. Viszont mintha valaki diktálná, mondatok „ugrottak elő” a fejemben. Az időről, az öregedésről, a gyászról. Vagyis amiről a disszertációmnak kellett volna szólnia, de tömény és sűrített formában. Nem a tudomány nyelvén. Nem hagytak nyugodni, le kellett írnom őket. A gyerekek iskolai dolgai miatt nem sokkal korábban regisztrálnom kellett a Facebookon, elkezdtem kiposztolni ezeket a mondatokat. Nagyon meglepődtem, amikor egyre több pozitív visszajelzést kaptam, és nemcsak azoktól, akik egykor szerették a könyveimet, de olyanoktól is, akik régen nem biztos, hogy jó véleménnyel voltak rólam. Ekkor történt az is, hogy a nagyobbik lányom, mivel az iskolájában felkértek, hogy zsűrizzek egy szavalóversenyen, megtudta: valamikor könyveket írtam. Mélységesen fel volt háborodva, hogy nem beszéltem neki erről eddig.

– Teljesen igaza volt.
– Én viszont zavarban voltam, hogy mit mondjak neki egy olyan múltról, amit nem szeretek. Amit igyekeztem elfelejteni. Végül elmeséltem neki a történetemet, és ő is azt kérdezte, amit sokan mások, hogy miért hagytam abba az írást, ha szerettem, és ha sokat jelentett nekem. Láttam, hogy büszke lenne rám, ha felvállalnám, hogy leírom a fejemben levő történeteket. Ez a kétféle megerősítés végül eljuttatott odáig, hogy elhiggyem: lehet létjogosultsága annak, amit írok. Három hónap alatt száz pszichopróza született meg, a műfajukat illetően talán valahol a vers és a novella határán helyezkednek el. Rövid, de tömény írások. Anyukám azt mondta, egy napra elég egy. Bár kötetet eleinte nem terveztem, végül a Scolar Kiadó szerkesztője keresett meg, hogy adjuk ki őket. Abba pedig kénytelen-kelletlen beletörődtem, hogy a doktori disszertációmat egy kicsit későbbre kell halasztanom.

– Az Akik nem sírnak rendesen-ben tulajdonképpen ugyanarról ír, amiről korábban a regényeiben: a társas kapcsolatok minőségéről és problematikájáról. Témáját tekintve egy kicsit olyan, mint a Doktor Kleopátra című könyve: a szereplők a terapeuta és a páciensek.
– A kutatásaim során sok életutat ismertem meg. Ebből a háttéranyagból is táplálkozik a szöveg. Ami a címet illeti, a sírás – az én értelmezésemben – a traumák feldolgozása, az elengedés, a gyász, az önreflexió. Azokról szól ez a könyv, akik nem mernek szembenézni a problémáikkal. Pedig a sírást nem lehet megúszni, az elfojtott problémák nem oldódnak meg. Ami elől menekülsz, az örökre elkísér, rád nehezedik. Amivel szembenézel, attól a problémától később megszabadulhatsz. Tulajdonképpen azt a címet is adhattam volna a kötetnek, hogy Bevezetés a sírásba.

– Miért ajánlotta a könyvet a lányainak?
– Mert szerettem volna, hogy lássák: az anyjuk megbékélt a múltjával. Hogy újraépítette önmagát, azzal foglalkozik, amiben hisz. Arra vágyom, hogy ők is bízzanak magukban, és ha valamit fontosnak éreznek, csinálják meg. Nem mindegy, hogy mi marad utánam. Az ambivalens múltam vagy valami olyan, ami harmonikus. Azt is mondhatnám, hogy ez a könyv a múltam és a jelenem összebékítése.

– Hogyan tovább? Tervez újabb kötetet?
– Kellene írnom egy könyvet az öregedésről. Meg kellene fogalmaznom az elmúlt nyolc évem tapasztalatait tudományos szemmel, de úgy, hogy mindenki értse, hiszen égető társadalmi kérdésekről van szó, amelyek mindenkit érintenek. Például meg kellene értetni az emberekkel, hogy az öregedés természetes folyamat, amit nem meggátolni, hanem elfogadni kellene. És hogy sokféleképpen lehet megöregedni. Mindenki csinálja úgy, ahogy neki jólesik. Ha úgy tetszik, hófehér, ha úgy, akkor tűzpiros hajjal. Ne ítéljenek el senkit a választásáért. Legyen mindenkinek lehetősége a méltó öregedésre. A társadalom támogassa, tegye biztonságossá az életvég perspektíváját, adjon lehetőségeket, ne stigmatizáljon. Az elmúlásra nincsenek rítusaink, az öregedés, a halál, a gyász tabu. Egy idős vagy beteg ember ezeket a tabukat idézi fel, ezért menekülünk tőle. Jó lenne ezeken változtatni.

– A Facebookon sok a követője. Egyre többet lehet olvasni önről a médiában. Nem fél, hogy újra beszippantja a rendszer, amely elől tíz éve elmenekült?
– Félek, ugyanakkor bízom abban, hogy tíz év alatt sokat változtam. Ma már meg tudom ítélni, mi jó nekem, és mi nem. Nagyon korlátozottan vállalok sajtómegjelenéseket. Sok helyre hívnak, de amiről úgy érzem, hogy nem az én terepem, oda nem megyek. Például a televíziókba, ahol három mondatba összevágják azt, amit nem lehet három mondatban elmondani. Azt, hogy mit írnak rólam, nem tudom befolyásolni, de most már tisztában vagyok vele, hogy nem kell mindent elhinnem. A könyvfesztiválon sokan jöttek el hozzám, három órán át dedikáltam. Nem mindenkinek tetszett. Írtak is rólam rosszat, pedig kiderült, hogy az illető nem olvasott tőlem semmit. Rám nézett, és hozott egy ítéletet. Régen egy-egy rossz kritika, egy rosszindulatú mondat összetört. Most már tudom, hogy az előítélet a „műfajjal jár”. De azért volt egy rossz napom, és egy kis időre így is sikerült elbizonytalanodnom magamban.

– Miért befolyásolja ennyire mások véleménye? Mindenkiről írnak rosszat.
– Igen, de a kisebbségi identitástudatból fakadó kisebbrendűségi érzést nem lehet csak úgy kitörölni az ember lelkéből. Reflexszerűen működik. Régi magyar arisztokrata család leszármazottjaként nőttem fel a romániai diktatúrában. Megfigyelt minket a titkosrendőrség, kisebbségi létben éltünk, kirekesztettek voltunk. Tizennyolc évesen, amikor Marosvásárhelyről Magyarországra érkeztem, azt hittem, itt majd végre elfogadnak. Ehelyett lerománoztak, feketén dolgoztattak kevesebb pénzért, mint másokat. Sem kollégiumot, sem ösztöndíjat nem kaptam. Úgy éreztem, leértékelt áru vagyok, örök kívülálló, aki kevesebbet ér, mint a többiek. Méltatlan szituációkba keveredtem munkahelyi és emberi kapcsolatokban egyaránt. És bár azóta igyekeztem feldolgozni ezt a problémát, ma sem nehéz feltépni a sebet. Bármennyire harcolok is ellene, még mindig bennem van az érzés, hogy kisebbségi vagyok, menekült vagyok, kevesebbet érek. Szerencsére mára eljutottam odáig, hogy nemcsak érzelmi, hanem racionális úton is meg tudom közelíteni a kérdést.

– Számomra a Magyar pszicho című könyvéből derült ki, hogy milyen problémákkal szembesül az, aki határon túli magyarként érkezik Magyarországra. Hogy betolakodóként tekintenek rá, hogy lerománozzák, leukránozzák. Az üvegfalakat még mindig érzi? Azóta változott a helyzet?
– Akkor azt gondoltam, hogy én vagyok deficites. Ma már látom, hogy ezek széles körű társadalmi jelenségek, és ezer másik stigma mentén lehet egy embert diszkriminálni. Mindenkire lehet olyan szögből nézni, hogy valamilyen szempontból kisebbségnek számítson. És minden kisebbség ugyanazokkal a problémákkal küzd, nem számít, hogy cigány, hajléktalan, határon túli magyar vagy szimplán öreg. Most már racionálisan látom a problémákat, értem az előítéletek, a kirekesztés folyamatának a működését. És bár ez védettebbé tesz, továbbra is nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk e kérdésekről társadalmi szinten is, és keressünk rájuk megoldásokat. Mindenkinek az az érdeke, hogy megtaláljuk az együttélés legbékésebb módját. Ehhez kellenek szakemberek, akik felépítik a hidakat. Szerintem ez a kérdés életem végéig el fog kísérni. Sok oldalról vagyok érintett. A származásommal együtt az életfeladatomat is megkaptam.