Vámos Miklós legújabb regénye tulajdonképpen nem is regény, ahogy erre maga a szerző is rögtön felhívja a figyelmet. A rendhagyónak mondható könyv műfaja ugyan magyarázatra szorul, de Vámos a tőle megszokott módon igyekszik minden eszközzel segíteni megértését; bemutatókra, közönségtalálkozókra, felolvasóestekre jár, és a közösségi felületeken aktív kapcsolatot tart fenn olvasóival.
A harminckét fejezetből álló mű egyes részeit annak a Hattyús kéziratnak a története köti össze, amelynek alapötletét a Yale Egyetem könyvtárában őrzött, máig megfejthetetlen tartalmú és szövegű Voynich-kézirat adta. A jelenből kiinduló eseménysorozat kétezer évet lépeget hátrafelé az időben, míg a keletkezés és értelmezés valamifajta megfejtéséig jutunk, ám ahogy mondani szokás, az út a fontos, nem a cél.
Az eredettörténet különböző állomásainak állandó helyszíne Pécs, Vámos apai felmenőinek szülővárosa, így a manuscriptum történetén túl a város és környékének krónikája is középpontba kerül. A történelmi, kultúrtörténeti, helytörténeti és vallástörténeti információval bőven tarkított, a jelentől egyre távolodó elbeszélés különböző történelmi korokat érintve mutatja be a titokzatos kézirat sorsát, így engedve bepillantást például a Zsolnayak, Rudolf császár, a török hódoltság vagy a honfoglalás korabeli időkbe. Ám a címszereplő kézirat, előrehaladván (esetünkben hátra, mert ugye a kronologikus sorrenddel szemben haladunk) a történetben, inkább csak kötelezően megjelenítendő motívumnak hat a különálló, egymástól tulajdonképpen független elbeszélésekben, amitől az olvasót olyan érzés foghatja el, hogy ez az eredetileg vezérfonalnak szánt rejtélyes szöveg mintha valahol elvesztette volna jelentőségét az események sodrásában. A szerző tagadhatatlan elhivatottsága a magyar és világirodalmi alkotások iránt olykor csak erőltetettnek tűnő irodalmi utalások formájában mutatkozik meg, a fejezetek túl gyorsan váltakoznak, az összekötő szál pedig nem elég erős ahhoz, hogy a regény összefüggő, kerek egész hatását keltse.
