A család hiányáról írt családregényt Rakovszky Zsuzsa

Rakovszky Zsuzsával apahiányról, a felnőtté válás nehézségeiről és a költők elhallgatásáról is beszélgettünk.

– Legutóbbi regényeinek női elbeszélői, hősnői után a Célia narrátora egy középkorú, önmagát váratlanul apaszerepben találó, értelmiségi férfi. Mennyiben volt más férfi elbeszélővel dolgozni?
– Nem mondhatnám, hogy különösebben váltottam volna: más regényeimben, például A hullócsillag évében és a Szilánkokban is van férfi narrátor, igaz, váltakozva a harmadik személyű elbeszélővel. Meg a novellák közt is akad olyan, amelyikben férfi az elbeszélő. Egy darabig úgy terveztem, hogy a Céliában is váltakozni fog a férfi és a női hang, aztán a címszereplő valamiért nem akart megszólalni. És talán a narrátor legfontosabb tulajdonsága, a mindenáron való ragaszkodás a függetlenséghez inkább férfiakra jellemző, bár nők között is előfordul.

– És mi a helyzet a narrátor egyéb tulajdonságaival? A kritikákban előkerült, hogy többarcú szereplőnek tűnik, és ez zavaró is lehet: olykor könnyen ítélkezik és felszíneseket mond, máskor mélyebb gondolatokkal lep meg minket.
– Hát igen: úgy veszem észre, ez a könyv egy kicsit úgy működik, mint egy projekciós teszt. Leginkább abból a szempontból, ki melyik szereplőt találja rokon-, illetve ellenszenvesnek. Én például semmiféle karakterbeli ellentmondást nem érzékelek: ez a narrátor nagyon is képes az élesebb megfigyelésekre, olyannyira, hogy önmagát is meglehetősen tisztán látja. Akit irritál, talán éppen ezért: ebből a figurából hiányzik a képmutatás és az önáltatás képessége. Nem bízik magában, tudja, hogy a hirtelen támadt együttérzés hatására hozott elhatározásai múlékonyak, és meg fogja bánni őket. Tudja, hogy többnyire nem ahhoz vonzódunk szenvedélyesen, akit emberileg becsülünk, a pusztán emberi rokonszenvre épülő kapcsolatokat könnyen elsodorja a szenvedély, és így tovább. Ami elsősorban felróható neki, az a kishitűség, az, hogy ennek a tudásnak a birtokában messziről elkerül minden felelősséggel járó helyzetet, görcsösen óvja a függetlenségét. De hát tökéletes emberek csak az ifjúsági regényekben vannak.

– Igaz, az ön regényeiben viszont inkább a nehéz sorsú, magukra maradt női karakterek a jellemzők. Elég csak a külvilág elől rejtőző patikuslányt említenünk A kígyó árnyékából, vagy az árva-félárva hősöket a Szilánkokból. És végső soron a Célia címszereplője is apafigura nélkül nőtt fel, miközben édesanyja igyekezett elkerülni saját szülei hibáit. Nagyobb kihívás hozzájuk hasonló karakterek történetét elmondani?
– Nem tudom, nekem ez föl se tűnt, mert lépten-nyomon ilyen karakterekkel vagy inkább sorsokkal találkozom. A kígyó árnyékában éppenséggel nem marad magára a hősnő, hanem az apa árnyékában él, és csak nagy nehezen tud szabadulni, ahogy a Céliában is szerintem az a női figura a leginkább szánalomra méltó, akinek van egy rémséges férje. De ezzel nem azt akarom mondani természetesen, hogy minden férj rémséges! Az apahiány tágabb értelemben talán az átörökített normák, a valósághoz való reálisabb viszony és a szilárd énkép hiányát jelenti. Annak hiányát, hogy az ember tudja magáról, hogy kicsoda. Azt szokták mondani, hogy az anya dolga a feltétlen elfogadás, az apáé, hogy követelményeket állítson. Ez persze akkor sem teljesül feltétlenül, ha az apa fizikailag jelen van.

– Azt látjuk, hogy hiába akar az anya más lenni, mint a szülei, a hibákat mégsem tudja elkerülni. Csak ő a társadalmi konvenciók ellen lázadt, lánya meg a látszólagos korlátlanság helyett szeretne „normalitást”. Nehéz elkerülni a végletek közti sodródást?
– Általában, hétköznapi körülmények között többnyire elkerüljük, ötletszerűen alkalmazzuk hol egyik, hol másik módszert. Komoly döntési helyzetekben viszont nem választhatunk egyszerre valamit és annak az ellenkezőjét, ahogy nem lehet kicsit teherbe esni vagy kicsit meghalni. Meg aztán vannak emberek – többnyire a fiatalok, de akad ilyen az idősebbek között is –, akik szeretnék valamilyen határozott világkép és az abban gyökerező elvek alapján élni az életüket. Ezt a világképet és ezeket a normákat szerencsés esetben gyerekkorában kapja meg az ember, de a címszereplő lány nem kapott semmiféle fogódzót: majd ha felnő, eldönti, szokás mondani. Csakhogy a legtöbb ember nem filozófus vagy vallásalapító, abból a készletből válogat, amit az adott kor fölkínál, és ha túl nagy a kínálat, akkor hol ide, hol oda kap, mint Célia anyja. A lánya pedig éppen ezt szeretné elkerülni.

– Ma sokat hallani róla, ahogy kitolódik a gyerekvállalás a harmincas évekre, a húszasok gyakran maradnak a szülői házban, és kapcsolatról kapcsolatra sodródnak sokan. A Célia sztorija a rendes szülőkép nélkül felnövekvő gyerekekkel, megállapodni képtelen felnőttekkel mintha erre a kortünetre is reagálna.
– Gondolom, sok minden közrejátszik. A nők munkába állása és viszonylagos anyagi függetlensége, a fogamzásgátlás lehetősége, a jóval megengedőbb szexuális erkölcsök: mindez erősen különbözik a száz vagy akár az ötven-hatvan évvel ezelőtti helyzettől, és a korai – vagy akármilyen – házasság ellen hathat. És a követelmények és normák hiánya is infantilizál, gondolom. Az önmegvalósítás mint legfőbb jó erősen ütközik a felelősségvállalással, de nem hiszem, hogy ezzel valami nagyon újat vagy meglepőt mondtam volna. Régen a fiatalokat a család és a társadalom erősebben korlátozta, így aztán jobban igyekezhettek felnőtté válni. Érdemes megnézni például egy hetven-nyolcvan vagy akár negyven-ötven évvel ezelőtt érettségiző osztály tablóképeit, és összehasonlítani a maiakkal. A régi képeken komoly, felnőtt férfiakat lehet látni, a maiakon kedves kisfiúkat. Miért nőjön föl az ember, ha az semmiféle előnnyel nem jár?

– A társadalmi nyomás mekkora szerepet játszik ebben? Néhány évtizeddel ezelőtt például a korai gyermekvállalást szorgalmazták és érezték normának, ma viszont jellemzőbben megrökönyödnek, ha valaki 21 évesen megházasodik.
– Egyetlen társadalom sem homogén; ami az egyik csoportban elítélendő vagy nevetséges, az a másikban dicséretes lehet, és viszont. Persze vannak helyzetek, amelyek nagyon megnehezíthetik a csoportok közötti mozgást. Ha valaki szegény vagy iskolázatlan, nyilván nehezebben kereshet magának olyan környezetet, ahol jobban érzi magát, bármennyire is nem kedvére való a régi. Egyébként ha csakugyan a környezetünk véleménye értendő társadalmi nyomáson, nem biztos, hogy feltétlenül függetlenítenünk kell magunkat tőle. Lehet, hogy a környezet erkölcsi színvonala magasabb, mint egyes „szabad lelkeké”, és a gyöngéket és kiszolgáltatottakat talán éppen az ilyen társadalmi nyomás védelmezheti meg az erősektől és gátlástalanoktól. Már ha létezik olyasmi, hogy „ ilyet egyszerűen nem lehet csinálni, és kész!” És hogy ma és itt mennyire tudjuk függetleníteni magunkat: ez nyilván ezer dologtól függ. Leginkább talán a munka- és az anyagi lehetőségektől, hisz egy magánvállalkozó feltehetőleg függetlenebb, mint akinek egy munkahelyen kell esetleg olyan utasításokat teljesítenie, amelyekkel nem ért egyet. Nekem ilyen szempontból szerencsém volt, már a rendszerváltás előtt is szabadfoglalkozású fordító voltam, így én a saját bőrömön már jó régen nem érzek semmiféle társadalmi nyomást.

– A Céliában fölvetődik az is, mennyire lett volna boldog az elbeszélő a nővel, hogyan alakulhatott volna másként a történetük. Közben érzi viszont, hogy a feltételezett idill nem jött volna létre. Az érzelgős nosztalgia mintha korunk sajátja lenne, akár művészetekben vagy az életben: mindig visszamennénk, mindig máshogy csinálnánk. Ezt tapasztalja?
– Ha másképp csinálnánk, akkor az nem nosztalgia, hanem megbánás vagy bűntudat. Ha egyszerűen csak visszamennénk, mert valamilyen szempontból régebben jobb volt, az persze igen, de hát nemcsak a szomszéd kertje zöldebb mindig, hanem a már nem létező kertek is. Más korok kevésbé sivárnak, biztonságosabbnak, erkölcsösebbnek vagy akármilyenebbnek látszanak: és ez bizonyos szempontból akár igaz is lehet. Meg szokták néha kérdezni, hogy melyik korban élnék szívesebben, és erre szívem szerint rávágnám, hogy „a boldog békeidőkben”. Viszont ha belegondolok, hogy milyen lehetett akkor mondjuk egy fogorvosi kezelés Hát nem, talán inkább mégsem. Egyébként a gyerekkoromba én is visszavágyom, akármilyen sötét időszak volt is, és nagyon szomorú ember lehet, aki nem vágyik vissza a saját gyerekkorába.

– Költőként vált ismertté, díjazott művésszé, de az utóbbi években inkább regényeket olvashattunk a két évvel ezelőtt kijött Fortepan verseskötet mellett. Korábban beszélt arról, hogy valódi, mélyről jövő verset nehezebb írni: ez azóta sem változott?
– Verset írni nem is csak egyszerűen nehezebb, hanem vagy jön, vagy nem. Ha erőltetem, abból csak álvers lesz. Egyébként ahogy az ember öregszik, többnyire ritkábban jön. Sok nagyszerűen induló költő hallgat el később. Én csak abból a szempontból különbözöm tőlük, hogy az egyik ilyen versszünetben elkezdtem prózát írni. Egyébként tényleg nagyon más verset írni, mint regényt: a vers központi gondolata, a versmag, ahogy házi használatra elneveztem, úgy pattan ki az ember fejéből, mint egy rejtvény megfejtése, aztán már csak köréje kell írni a verset. A regény viszont naponta megújuló kaland, van ugyan egy cselekményváz a fejemben, de ahogy leülök írni, sokszor másfelé kanyarodik a történet, a magam számára is váratlan módon.