A Paris Review 1956-ban terjedelmes interjút közölt William Faulknerrel, aki addigra megírta már fő műveit. A hang és a téboly 1929-ben, a Míg fekszem kiterítve 1930-ban jelent meg, de elkészült a Szentély, illetve a Rekviem egy apácáért című regény-színdarab is. A beszélgetésben egy gazdag és fordulatos életműre lehetett tehát visszatekinteni, és lehetett bírálatokkal is szembesíteni. Így tett a Paris Review is, hiszen feltette Faulknernek a kérdést, amely oly kedves lehet számos írónak: „Vannak, akik azt mondják, képtelenek megérteni a regényeit még két-három olvasás után is. Mit javasolna nekik?” A Dél krónikásának is nevezett író ajánlata kézenfekvőbb nem is lehetett volna. – Akkor olvassák el négyszer – felelte.
Az ötvenöt évvel ezelőtt, 1962. július 6-án elhunyt Faulkner javaslatát persze akár meg is fogadhatnánk. Nem egyszerű ugyan rácsatlakozni a szüntelen áramló tudatfolyamára, de ha az olvasónak ez végül sikerül, onnantól nem ereszti Faulkner világa. Újra megbizonyosodhat afelől: végtére egyedül a minőség az, ami számít. Vagy ahogy Faulkner is említette ugyanebben az interjúban: ha az író számára a technika a legfontosabb, álljon sebésznek vagy kőművesnek.
A XX. század egyik legfontosabb szerzője 1897. szeptember 25-én született Mississippi államban. Nem meglepő hát, hogy munkásságának fontos része volt a Dél bemutatása, az ottaniak problémáinak érzékeltetése, életük papírra vetése. Másokkal szemben eszébe sem jutott kiradírozni a feketéket az amerikai mindennapokból: Sartoris című regényének megalkotása kapcsán írta, hogy emberi történeteket mesélni is a fekete lovászfiúktól tanult meg. És hűséges krónikása maradt Yoknapatawpha megyének, Jeffersonnak és vidékének, Oxfordnak, ahova négyéves korában költözött a családja. Nem felejtette el, honnan jött, kik voltak a felmenői: dédapja – aki ugyancsak írt – ihlette John Sartoris alakját a szerző imént említett kötetében.
Faulkner azok közé tartozott, akiknek kifejezetten segített a korai elutasítás. Első regényét, a Flags in the Dustot visszadobta a Boni & Liveright kiadó, ami rendkívül lesújtotta. Ez viszont nem arra vezette, hogy még befogadhatóbb próbáljon lenni, sőt. Nem foglalkozott már a kiadókkal, kísérletezgetni kezdett. „Úgy tűnt, bezártam az ajtót magam és az összes kiadó között. Na, most végre írhatok, gondoltam” – vallotta korai éveiről. És milyen jól tette: A hang és a téboly 1929-ben jelent meg, és bár nem lett rögtön sikeres, de végül az egyik legfontosabb XX. századi regénnyé válhatott. Számos elbeszélői formát vegyített az egyazon eseményeket különböző nézőpontokból megmutató regényben, amelyben már bátran nyúlt a Marcel Proust és James Joyce által tökélyre fejlesztett tudatfolyam-technikához.
Az anyagi siker viszont nem köszöntött be, így az 1932-es Megszületik augusztusban megfilmesítési jogait szerette volna értékesíteni, majd maga állt Hollywoodban forgatókönyvírónak. Nem volt nagy filmrajongó, állásra viszont nagy szüksége volt, hamarosan ezért Howard Hawks rendező mellett kezdett dolgozni. Ő írta az 1944-es Humphrey Bogart-film, a Szegények és gazdagok, illetve az 1946-os A hosszú álom forgatókönyvét is.
A hang és a téboly mellett nem kevésbé volt fontos műve az 1930-as Míg fekszem kiterítve (As I Lay Dying). A regény még a popkultúrára is hatással volt: 2000-ben egy San Diegó-i metálzenekar alakult meg ezzel a névvel. Mark Twain kivételével nem akadt amerikai író Faulkner előtt, aki ennyire hatásosan meg tudott volna mutatni egy, a fő sodorbeli Amerika számára tökéletesen ismeretlen társadalmat – írta a The Guardian szerzője néhány éve a kötet kapcsán. Faulkner nem csak metálzenekarokra volt tehát hatással: regénye inspirálta a Booker-díjas Graham Swiftet, de Richard Fordot és Mario Vargas Llosát szintúgy. És persze nem csak ők ismerték el a hatvannégy éves korában elhunyt szerzőt: 1949-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, 1955-ben és 1963-ban pedig a Pulitzer-díjat ítélték oda neki. Utolsó műve, a Zsiványok 1962-ben jelent meg, abban az évben, amikor több lovas baleset után szívrohamban életét vesztette.
