Öt nyári folyóiratszám a javából

Hűvös szobákban, strandok árnyékában olvasgatók figyelmébe.

Az idei év egyik látványos felfutása volt az irodalmi folyóiratok piacán (persze piacról szó sincs) a felvidéki Irodalmi Szemle működése. A külső-belső megújulás, úgy látszik, jót tett az eddig sem elhanyagolható pozsonyi havilapnak. Szalay Zoltánt tavaly váltotta a főszerkesztői székben Mizser Attila, aki Nagy Csillát és Németh Zoltánt vette maga mellé szerkesztőnek. S hogy a folyamatosság is megmaradjon, főmunkatárs maradt Grendel Lajos és Tőzsér Árpád, akik hosszú-hosszú ideje a folyóirat meghatározó szerzői.

A külső megjelenés progresszív lett, a tördelés pedig kifejezetten izgalmas, a keretezésnek látszó grafikai megoldás jót tesz a szöveg megjelenésének. A tartalmi szerkezet kialakítása kevésbé újszerű, a klasszikus vonalat követi: versek, prózák, kritikák, tanulmányok, művészeti írások, ahogy azt megszoktuk. A tartalom azonban friss, s messze nem csak a felvidéki irodalom jelenik meg a lapban. Nincs ez másként a legfrissebb, 152 oldalas nyári szám esetében sem, amit Pálmai László munkáival illusztráltak.

Egy irodalmi folyóirat lapszámát megnyitni, tehát első helyen szerepelni mindig valami pluszt jelent: ezt a pluszt most Orcsik Roland költő érdemelte ki. A közölt versek ehhez jó alapot szolgáltattak, a gyermeki nyelv és a gyermeki világ felnőtt éleket rejt maga mögött. Száz Pál korábbi szerkesztő „phytoanekdotái” kreált tájnyelven szólnak traumákról, élethelyzetekről. Szászi Zoltán pedig búcsúzik tárcasorozatától, a nyári számban megjelent az utolsó Fél-vidéki levél. A legkedvesebb meglepetés számomra Lawrence Ferlinghetti két verse volt Gyukics Gábor fordításában, egyszerűen nem tudom megunni a beatköltészet egyik apostolát. Rajtuk kívül Kabai Csaba, Nagy Zsuka, Bíró József és Z. Németh István közölt verseket, és számos kevésbé ismert fiatal: Sárkány Tímea, Gráf Dóra, Juhász Márió, György Alida, Kolumbán Adrienn, Józsa Evelin, Bari Fatima.

Egy gazdag tanulmánycsokor az egy éve elhunyt Esterházy Péterre emlékezik, de szó van Molnár Ferenc Játék a kastélyban című drámájáról is.

(Pion István)

Kortárs, 2017/7–8.

Megszokhattuk, hogy júliusban egyebek mellett irodalomból is egész nyárra feltöltekezhetünk. A negyedéves kiadványok mellett több havilap is duplaszámmal jelentkezik, kétszer annyi tartalmat kapunk a Kortárstól is: az idén hatvanéves folyóirat közel kétszáz oldallal fordult a nyári kánikulára. Szeptember 28-ai születésnapi estjükig talán a végére is tudunk jutni a bőséges termésnek.

Akadnak persze könnyebb falatok is. Bár majd' húsz oldalt kitesz, hamar a végére juthatunk Kelecsényi László hálószobadrámájának. A három szereplőt mozgató Kettős vereség klasszikus megcsalás- és bukástörténet, amelyet ezúttal jelentéktelennek tűnő apróságok, hétköznapinak vett bántások és elhallgatások tesznek emlékezetessé.

Szintén hamar a végére érünk az idén 89 éves Tornai József versének is. A Csörgőkígyó-avart mégis olyannyira fájdalmas olvasni, hogy nem egykönnyen feledjük. A költő az élet varázsától búcsúzik, "soha többé / nem altat kint a vadon", agyában "egyetlen vers ünnepe / sem töri föl a hétköznapok / üres burkát”. Fájdalmasan őszinte költemény a Kossuth-díjas, több mint fél évszázados pályát maga mögött tudó Tornaitól.

Jóval nehezebb olvasmány Sajó László szabadverse, a Juhász Ferenc emlékére, a nagy költő szavaiból írt halotti beszéd. Szinte felüdülés utána visszaolvasni A szarvassá változott fiú... csodálatos sorait, szóleleményeit, pedig a klasszikus vers sem könnyed darab. A „csontpókháló-trombiták” és a „ponty-pikkely-kérgű téli bodzafák” után érdemes visszatérnünk a szarvasok hangjához és lelkéhez is, hogy bizonyosak legyünk felőle: valóban Juhász volt a XX. század egyik legnagyobb költője.

Akad még Bánffy Miklós-kritika az ELTE nagyszerű oktatójától, Kosztolánczy Tibortól, de Sütő Andrásról is jó olvasni Márkus Béla tollából, ahogy Tanos Márton Mészöly-tanulmánya is erős. A júliusi Kortárs egyik leghosszabb közleménye pedig Ferenczes István regényrészlete: a Veszedelmekről álmodom című műből harminchárom oldalt kapunk.

(Lakner Dávid)

Székelyföld 2017/7. 

Olvas még egyáltalán valaki kulturális folyóiratot? Ha az utolsó oldalaknál felütjük a Székelyföldet, választ kapunk a kérdésre: név szerint sorolják fel az előfizetőiket és az állandó támogatókat. A lista Csíkmadarastól Budapestig, Bécstől New Yorkig reménykeltően hosszú. És ez aligha véletlen: olvassuk akárhol, strandon vagy a szoba törékeny hűvösében, a Székelyföld mindenhol egyformán sokat ad hozzá a fülledt mindennapokhoz.

Megpróbálhatunk szemezgetni, ám a szövegek óhatatlanul összeállnak az olvasásban. A Székelyföld XXI. évfolyamának 7. száma így akár egy teljes műként is megjelenhet, mint egy, a valóságban, a nemzeti mitológiában (és a lap címében) egyszerre létező tájegység mágikus, ám a hamis jelentésektől megfosztott története.

Az egységet még az sem bontja meg, hogy a lírai és a prózai munkák színvonala igen egyenetlen. Igaz többek között Király Kinga Júlia (A völgy) és a Márton Evelin – Vida Gábor páros (Igazi típusú találkozás) novellái, valamint Cseke Attila, és a Magyar Nemzet korábbi munkatársa, az idén márciusban elhunyt Szepesi Attila versei elterelik a figyelmet a gyengébb művekről.

Az igazi izgalmat azonban mégis a tények és a tanulmányok tartogatják. Mint például Lukács Antal csíksomlyói asztalos második világháborús memoárja (Katonaságom és fogságom története), Seres Attila irodalmi archeológiája (A Vásárhelyi Találkozó szellemében), vagy épp Balázs Imre József Fodor Sándor műveiről írt elemzése (Posztkoloniális hatalmi játszmák a Bimbi tábornokban).

Botár István Település, templom, temető című írása mintha önmagába sűrítené a teljes lapszámot. Egyszerre vizsgálja a történelmet, az eszmetörténetet, a néplelket és a tudományos vitakultúrát. Írásának tétje első látásra a Csíki-medence 12. századi hovatartozása, ám valójában ennél jóval több: a tények hiteles felhasználásának esélye a hatalmi pozícióból elhangzott hamisítással szemben.

Szepesi Attila verseinek mottója szerint „Minden földet, ha legendája nincsen, menthetetlenül elpusztít a fagy...” Székelyföldben, ha olvassuk, fagy nem tehet kárt.

(Ficsor Benedek)

Vigilia 2017/7.

Nagyon jó, hogy van egy olyan izgalmas, aktuális, világra nyitott katolikus folyóiratunk, mint a Vigilia. A lap a rendszerváltás előtti évtizedekben is szigetet jelentett, a szellemi szabadságot képviselte, és erre a minimumra ma sincs kevesebb szükség, mint akkoriban. Az viszont kár, hogy az arculat nem követi a tartalmat. Ennek nyilván főként anyagi oka van, de nem volna hátrány, ha nem zuhannánk rögtön félálomba, amikor ránézünk a címlapra vagy a belívre.

Ennek dacára öröm kézbe venni a júliusi számot. Akit a közélet érdekel, először alighanem Fabiny Tamás evangélikus püspök esszéjéhez lapoz. A kereszténység nyilvános képviselete kapcsán Fabiny kiegyensúlyozott álláspontot képvisel, amikor a kelet-európai politikai kereszténység (amikor a politika biodíszletnek használja az egyházakat) és a nyugati erőltetett semlegesség, „újpogányság”, (amikor már a keresztények sem állnak ki a kereszténységért) helyett egy harmadik utat ajánl: a humanitárius szempontokért kiálló, például a menekültekkel is szolidáris, de határozott identitással bíró egyházat. A többi értekező próza is kurrens témákat vet fel. Mit lehet keresztényként kezdeni a keleti tanok beáramlásával a nyugati világba, vagy milyen nézeteket vallott az európai fiatalok körében népszerű Taizé-i közösség szellemi atyja, Roger testvér? Több írásban is felmerül, hogy a 21. században, a mában él a kereszténység is, ezért alkalmazkodnia kell a kihívásokhoz. 

Demény Péter, Filip Tamás és Halmai Tamás versei mellett Szilasi László és Horváth Viktor új regényeiből olvashatunk részleteket, utóbbi megdöbbentő, a Kádár-kor (egészen pontosan 1968) alternatív értelmezését adja egy, a vezetőkért rajongó, a szocialista közhelyeket szajkózó fiatal katona szemszögéből. A szöveg egyszerre kínál groteszk múltidézést és jeleníti meg egy örök emberi tévedés hátborzongató képét. A nagyinterjút Molnár Piroska adta, alapos szöveg, de nem igazán vesébe vágó. Hiába ismeri jól a szerző az életpályáját, a felidézése nem hoz elő különösebben izgalmas vallomásokat a színésznőből.

(R. Kiss Kornélia)