Csúfnévből családnév: kiderül, merrefelé élnek a „rokonaink”

III. Károly király összeírói nem sejtették, munkájuk háromszáz év múlva kutatás kiindulópontja lesz.

Sokáig a helyesírás is változatos volt: az i-y kérdés a nevek végén nem egyszerűen a nemesség és a pórnép közötti különbséget jelzi, hanem a protestáns és a katolikus iskolák helyesírása közötti különbséget is mutatja: i-vel főleg a protestánsok írták a nevüket. Az 1720-as összeírásnál az írásmódok nem árulkodtak az adózó felekezetéről, mivel elmondás alapján az előírás szerint más megyéből érkező összeírók a saját iskolázottságuk, saját helyesírásuk alapján jegyezték le a neveket. Az ilyen különböző archaikus helyesírási módok ma már csak nevekben őrződtek meg. A kötetben „lexikális típusok” szerepelnek, azaz az egyes etimológiailag rokon nevek különböző alakjait algoritmusokkal rendezte egybe a szerző. A nevek regionális gyakoriságait az 1910. évi megyebeosztás alapján, térinformatika-alkalmazások felhasználásával vetítették térképre. Ezekhez rendelődnek hozzá a XVIII. század első harmadának településhálózatát figyelembe vevő részletes jelenségtérképek. A kötet egyik tanulsága, hogy a leggyakoribb nevek tulajdonképpen ma is ugyanazok, mint háromszáz évvel ezelőtt. Annyi változott csupán, hogy a Takács kiesett a húsz leggyakoribb név közül, és helyére a Farkas került. Az egyes térképeket vizsgálva megjelenik a török kiűzése utáni magyar társadalom etnikai sokszínűsége, sőt bizonyos térségekben a korabeli nyelvhatárok is szépen kirajzolódnak; ahogy az is, hogy a mai Budapest térségében már akkoriban is mindenféle név jelen volt, a főváros elvégre régtől fogva az ország olvasztótégelye volt.