Szabad György: az államférfi a paradicsomkertben

Az értelmiségi létből érkező „muszájpolitikusok” közé tartozott az Országgyűlés első szabadon választott elnöke.

Mai szemmel nézve különös eset történt az Országgyűlésben 1990 kora nyarán. Az első szabadon választott parlament a címerről szavazott. A kormánypártok – az MDF, az FKGP és a KDNP – a régi koronás kiscímer visszaállítását javasolták. A kérdésről érdemi és színvonalas vita zajlott; napjainkból visszatekintve már ez kuriózum. Történelmi, geopolitikai érvek garmadáját sorakoztatták fel a képviselők arról, kell-e a leendő országjelkép pajzsára a Szent Korona. A választóvonal – ez a másik furcsaság – nem a kormányoldal és az ellenzék között húzódott: míg Antall József miniszterelnök és Tölgyessy Péter, az SZDSZ frakcióvezetője a koronás változatot támogatta, az MDF bizalmából házelnökké lett Szabad György a magyar függetlenségi hagyományokra hivatkozva a Kossuth-címer mellett érvelt és szavazott.

Az értelmiségi létből érkező „muszájpolitikusok” közé tartozott ebben az időben az Országgyűlés elnöke is. Esetében ennek fontos jegye, hogy nem verekedte ki magának a magas pozíciót, arra valósággal rá kellett beszélni, ez derül ki abból a Szabad Györggyel jórészt a kilencvenes évek elején készült életútinterjú-sorozatból, amely a Magvető által ismét elindított Tények és Tanúkban látott napvilágot nemrégiben. A beszélgetőtárs, Pavlovits Miklós az archív hangfelvételei között kutatva találta meg a kazettákat, és döntött közreadásuk mellett.

Hogy a kötet az olvasóját magához láncolja, az alapvetően két okra vezethető vissza. Következik mindenekelőtt Szabad György regényes, történelmi levegőjű életútjából, amely 1924-ben Aradon kezdődött, majd kisebbségiként, megverve a magyar és a zsidó eredet keservével, még nyolc esztendőn át a királyi Romániában folytatódott. Ifjúságának meghatározó eleme az erős magyarságtudat, a demokratikus felfogás (a család egyébként az 1938-as alapítás óta előfizetője volt a Magyar Nemzetnek); egyenes út vezetett innen előbb a Független Kisgazdapártba, majd a vidéki gazdalétbe, onnan pedig a pesti tudományegyetemre. A negyvennyolc-negyvenkilences hagyománnyal foglalkozó tudós szemüvegén keresztül szemlélhetjük a kor történésztársadalmát Andics Erzsébettől Molnár Eriken át Kosáry Domokosig. Betekinthetünk Szabad György forradalom alatti napjaiba, később pedig az Ellenzéki Kerekasztal megszületésébe, a házelnöki feladat nehézségeibe.

A másik ok, ami a szöveget különlegessé teszi, keletkezésének ideje. Ennek egyik fontos jele egy érdekes hiány: a beszélgetőtársak a múltból adódó tapintattal kerülik, hogy a holokauszt személyes élethelyzetként legalább egy kis fejezet erejéig témává válhasson. Pedig Szabad esetében kifejezetten érdekes lett volna megtudni, hogyan élte meg az üldöztetés időszakát, zsidó származásúként, a magyarságból egy időre legalábbis hivatalosan kirekesztve hogyan őrizte meg sértetlenül szilárd és erős nemzettudatát.

Különös fénytörést vet a kárpótlás és az igazságtétel megfeneklett ügyére az a korabeli optimista nézőpont, amelyet Szabad György is magáénak vallott a kilencvenes évek elején. A többszörösen elgáncsolt, nem az akkori hatalom hibájából dugába dőlő igazságtételről azóta bebizonyosodott, hogy nagyon is szükség lett volna rá. Többek között a nemzetközi jog előírásaiból is ez következett volna, hiszen az emberiesség elleni bűnök elévülhetetlenek. A romániai és a csehországi restitúció pedig megmutatta, hogy az elvett javakat idővel vissza lehet szolgáltatni a kisemmizett tulajdonosnak. Igaz, a gyökeres, az erkölcsi és az anyagi vonatkozásokat egyaránt érintő jóvátételi törekvéseknek nem kedvezett a politikában és a sajtóban uralkodó korabeli felfogás sem. Ahhoz a nézethez képest pedig, hogy semmi nem jár vissza (mindenki kapjon alanyi jogon minimális „kárpótlási” összeget), és senkit nem kell felelősségre vonni, mert az a megbékélést akadályozó „boszorkányüldözés”, az Antall-kormány még igyekezett a középutat járni, ha e téren kifejtett erőfeszítéseit nem is koronázta túl sok siker.

A kötet olvasása a korabeli atmoszféra emlékeket előhívó feléledése miatt is tanulságos: a meginterjúvolt államférfi szavaiból olyan típusú politikus képe rajzolódik ki, amelyik mára szinte teljesen eltűnt (egyébként nem csak) a hazai közéletből. Szabad úgy beszél, mint egy értelmiségi, mint egy olyan felelősséggel rendelkező, nagy tudású, autonóm gondolkodású közjogi méltóság, aki partnerként kezeli a demokratikus ország választópolgárait, a „népet”. A nemzeti hívószavakkal operáló kupecpolitikus mentalitása teljesen idegen tőle. Ahogy egy beszédében megfogalmazta: „Rajtunk múlik, hogy mi fog itt történni. Meg vagyok győződve, hogy megfelelő feltételek esetén Magyarország paradicsomkert lesz, de azt is tudom, hogy mi leszünk hozzá a trágya.” Pavlovits Miklósnak magyarázatként ennyit tett hozzá: „Keserű gondolat, de ez egy nemzedék életérzését fejezte ki akkoriban. Most már én tartoztam azok közé, akik tudták, hogy az életüket kell rátenni céljaik megvalósítására.”

Aradtól az Országgyűlésig – Pavlovits Miklós interjúja Szabad Györggyel. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017. 3299 forint