A kis lépések mestere: a felvidéki politika méltatlanul elfeledett alakjáról

Szent-Ivány József a Trianon után lassacskán szerveződő szlovenszkói magyarság egyik kulcsfigurája volt.

A millennium évében történt, hogy a liptószentiváni kastély idős ura, érezvén a vég közeledtét, s attól tartván, hogy halála után megfordítják a koporsón a családi címert, örökbe fogadta cselédjétől született kisfiát. Hamarosan nevére is vette a gyermeket, aki Jozef Mikuláš Klimóból Szent-Ivány Józseffé vált. „Tót parasztgyerekből magyar úr lettem” – jegyezte le szavait egy későbbi kortársa. A mesebelinek tűnő történet minden valószínűtlensége ellenére igaz, nem Mikszáth örökítette meg, habár Wibra Gyuri és Kvapka Pál földjén járunk, hol a liptói hegyek, hol a lankásabb gömöri dombok között.

A határon túli magyar történetírás egyik legjelentősebb műhelyéből, az itthon inkább még csak a szűkebb szakma által ismert és méltatott somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézetből érkező Simon Attila és Tóth László rajzolt pompás portrét a mára nem kissé, hanem szinte teljesen elfeledett Szent-Ivány Józsefről. A gyönyörűen díszített, családi hagyatékból származó remek fotókkal ékesített kötetet bizonyára kézbe fogják venni a bibliofil munkák szerelmesei, de reméljük, nem csak ők. Bizakodó várakozással néztem e kötet olvasása elé, hiszen a szerzők már előzetesen is nagy reményekre jogosítottak: Simon Attila néhány éve publikált rendkívül igényes összefoglalót a felvidéki magyarság 1938 és 1945 közötti éveiről, míg Tóth László kitűnő és alapos ismerője szerkesztőként és tanulmányíróként is a csehszlovákiai magyar művelődés ügyének.

A kötet főhőse Szent-Ivány József, akinek életpályája a dualizmus emelkedő évtizedeiben indult és a második világháború idején, a Felvidék déli részének visszatérése után, de még a szomorú kitelepítés előtt zárult le. Rendkívül szerencsés döntésnek tartom, hogy a két szerző életrajzba ágyazva mesélt nem csupán egy kisebbségi sorban tevékenykedő férfiú kétségeiről, kudarcairól, fényes sikereiről és ma is tanulságos közéleti hagyatékáról, hanem az egyik legnagyobb határon túli magyar közösség életéről. Az életrajz nagyon nehéz, de roppant hálás történetírói műfaj: a közönség sorsokat, könnyeket, tragédiákat kíván, ugyanakkor derűs percekre, erkölcsi példákra és fényes, felfelé ívelő pályákra is szomjazik. S azért is jó döntés életrajzot írni, mert éppen arról szól, amellett érvel ez a műfaj, hogy mindig, a legmostohább körülmények között is van választási lehetőség a történelemben, s ezáltal mindig van felelőssége az egyénnek.

Szent-Ivány József életének kalandos indulását követően igen régi magyar nemesi családban cseperedett fel, ezer szállal kötődve Felső-Magyarország vadregényes tájaihoz (ez nem szólam; egyik kezdeményezője volt a tátrai fürdőkultúrának és az autósportnak is), de főként Liptóhoz és Gömörhöz. Bejei kastélya már 1918-at megelőzően egyik központja volt a vidék protestáns kisgazda-társadalmának. S az impériumváltást követően is ez a társadalmi réteg: a tehetős, tehetséges, evangélikus vagy református felekezetű földművesek jelentették Szent-Ivány politikai gondolkodásának fundamentumát. Alapvetően rájuk építette azt a két politikai alakulatot, az Országos Magyar Kisgazda-, Földmíves- és Kisiparospártot, majd a Magyar Nemzeti Pártot, amelyek vezéreként hosszú éveken át politizált a prágai magyar parlamentben. Szent-Ivány a nemzeti liberalizmus klasszikus hagyományának jegyében indult, de ez nála is nemzetféltéssel párosult, ami magyarázza politikai irányváltásait. Hiszen egy ideig híve volt Károlyi Mihálynak, majd nem egy alkalommal Bethlen Istvánnal tárgyalt, s élete végén, igaz, ekkor már inkább betegen és kényszerből, tudomásul vette Jaross Andor pártvezérségét is.

Szent-Ivány József a Trianon után lassacskán szerveződő felvidéki magyarság egyik kulcsfigurája, az Esterházy János előtti politikusi nemzedék egyik legjelentősebb alakja. Ha 1990 előtt a két világháború közötti Csehszlovákiában élő magyarokról esett szó, akkor leggyakrabban a Sarló mozgalom, Balogh Edgár és Fábry Zoltán került szóba, azóta pedig inkább Esterházy János kultusza bontakozik ki. Szent-Ivány más utakon indult el, s ez is nagyon érdemes az emlékezetünkre. Elsőként ismerte fel, hogy bármilyen keserű is a trianoni döntés, az esetleges s akkor még csöppet sem délibábos ábrándnak tűnő részleges revízióig meg kell szervezni az ottani magyar közösséget. Pártvezérként, evangélikus egyházi felügyelőként, fürdőalapítóként, a Szentiváni Kúria, az erdélyi Helikont követő irodalmi találkozó házigazdájaként, a Kazinczy Szövetkezet nevet viselő, még a népi írókat is publikáló kiadó vezetőjeként fáradhatatlanul dolgozott. Móricz Zsigmond barátjaként novellákat publikált a Nyugatban, s önálló kötettel is jelentkezett, de talán egyik legnagyobb tette a Prágai Magyar Hírlap megalapítása és finanszírozása volt.

Szent-Ivány esetében tényleg nem jelszó volt a noblesse oblige (a nemesség kötelez), olyannyira nem, hogy a kötet szerzői is rámutatnak, kifejezetten rosszul és veszteségesen gazdálkodott, jövedelmének nem csekély részét emésztette fel a bőkezű mecénási tevékenység. Azt is el kell mondanunk, hogy Simon Attila és Tóth László nem kritikátlan hódolattal, hanem megértő távolságtartással szemléli Szent-Ivány József életútját, így szó esik az árnyékos oldalakról is: hogyan adta el birtokait nem egészen gáláns módon, vagy hogyan érintette meg őt is a korszellem a második zsidótörvény vitája kapcsán. Ugyanakkor nem válik a kötet főszereplője egydimenziós emberré: hiszen hat gyermeket nevelő családapa is volt, szenvedélyes vadász, írókkal kvaterkázó gróf és Istenben mélyen hívő evangélikus egyházfi.

A kötet szerzői jelentős munkával gazdagították a szlovenszkói magyarságról való tudásunkat, és egyben felhívták figyelmünket egy olyan személyiségre, akinek varázsa még sok évtized távlatából is érezhető.

Simon Attila – Tóth László: Kis lépések nagy politikusa – Szent-Ivány József, a politikus és művelődésszervező. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2016. 6555 forint