Félreértés ne essék, a Még jó könyv. De valószínűleg éppen az teszi azzá, amit Günday maga mellékesebbnek tart saját művéből: Gaza, az embercsempész fiú története. „Megrázó és felkavaró történet menekültekről, migránsokról és egy embercsempész fiáról” – olvasható a borítón, és ez valóban így is van, bármennyire is utálhatók ezek a hatásvadász marketingmondatok.
De a könyv nem csak erről szól. Hakan Günday egy interjúban elmondta, diplomata gyermekeként, pár évente új és új országban élve, végül azért választotta a politológiát egyetemi tanulmányai tárgyául, mert mindig szerette volna megtudni: mi visz rá embereket arra, hogy elfogadják a szerinte tökéletesen irracionális helyzetet, amelyben egyesek a hatalom nevében – legyen ez bármely hatalom; Günday a demokratikus úton szerzett hatalmat is ide sorolja, pontosabban egyáltalán nem hisz abban, hogy létezhet valódi, igazságos demokrácia – utasításokat osztogathatnak másoknak, és ezzel alapvetően befolyásolhatják az életüket?
Günday szerint erre csakis a kultúra, vagyis az embertársainkkal folytatott interakció képes rávenni minket, az ember alapvetően nem születik alattvalónak vagy zsarnoknak; mert a kettő között átmenet azért nem nagyon van az ő világában. Például – ezt is az interjúban mondta el – az egyik legizgalmasabb dolognak azt tartja: vajon mi lett volna Robinsonból, ha már eleve arra a szigetre születik, és teljesen egyedül nő fel? Mondjuk azért, mert az édesanyja meghalt.
Mind Robinson, mind az anya nélkül való felnövés motívuma hangsúlyos része a regénynek is. Gaza is úgy tudja, hogy édesanyja belehalt az ő születésébe; amely egyébként egy temetőben zajlott le apja elmondása szerint, mivel az asszony el akarta hagyni a férjét, de előtte még úgy bosszút állni rajta az elrontott házasságért, hogy megöli saját újszülöttjét. A regény végére persze kiderül, hogy mindez nem így történt. Amit Gaza biztosan tud, hogy soha nem látta az anyját, apja részeges, durva emberkereskedő, aki szeretné, ha a fia is beszállna az „üzlet” lebonyolításába. Ami egyébként pofonegyszerű: az Irán felől kamionokkal az országba juttatott szerencsétleneket teherautóval a határvidékről az Égei-tenger partjára kell juttatni a megbeszélt helyre és időben, hogy a hajóval rendelkező „üzlettársak” továbbvigyék őket. Gaza már kilencévesen részt vesz a migránsok ellátásában vízzel, élelemmel, kitakarítja utánuk a teherautót, és egyik este végighallgatja, amint apja elmeséli neki, hogyan ölt meg egy idős férfit. Nem telik el sok idő, és Gaza maga is egy migráns halálát okozza majd, amikor a fiatal afgánnak nem kapcsolja be a raktér szellőzését, és a Cuma nevű férfi megfullad. Innentől kezdve időről időre Gaza és Cuma közötti fiktív beszélgetés is végigvonul a regényen, az afgán egyszerre szolgál majd Gaza élő lelkiismereteként, és nyújt számára vigaszt vívódásaiban.
