Anyám még mindig őrzi könyvszekrényében a fél évszázados, kis lakattal lezárt gimnáziumi emlékkönyvét. A hatvanas években a középiskolás lányok körbeadogattak egymásnak egy-egy szép borítójú, kemény fedeles jegyzetfüzetet, amelybe többnyire émelygős versrészleteket, slágerrefréneket írtak. Valamint rajzoltak, jellemzően szíveket. A fontos szavakat, filctollszerű szövegkiemelő nem lévén, színes ceruzával hátterezték. Gyakran írtak az oldal sarkára, szamárfülként behajtották, és hogy megtévesszék az illetéktelen olvasót, ráírták a hajtásra: „Titok!!!” A hatvanas évek gimnazista lányai akkor még nem tudhatták, hogy valójában időkapszulát készítettek.
Ha évtizedekkel később felnyitjuk az időkapszulát, megelevenedik a gyermekkorunk. Ez romantikus komédiába illő, elképzelt forgatókönyve az eseményeknek. A valóságban sokkal valószínűbb, hogy a sok lom ide-oda rakosgatása közben egyszer csak eltűnik. De ha nem, és tényleg elolvassuk, csak arra jöhetünk rá, hogy gyermekként milyen rossz dolgokról gondoltuk azt, hogy jók, és mennyire nem volt fogalmunk a dolgok valódi menetéről.
Ettől függetlenül az emlékkönyv-, illetve időkapszula-írás népszerű lehet napjainkban is. Erre gondolhatott Fekete Judit, az Időkapszula – Üzenet a jövőbe című kiadvány szerzője is. Noha könyvkiadó adta ki, és kívülről könyvszerű a megjelenése, nem egyértelmű, hogy nevezhetjük-e könyvnek. Talán inkább irányított jegyzetfüzet lehetne a leghelyesebb megjelölés, hiszen a legtöbb oldal szinte teljesen üres, és a felhasználóra bízzák, hogy azokat mivel tölti meg.
Van oldal, amelynek Meseország a címe, arra biztatva a gyermeket, hogy engedje el a fantáziáját, és teremtse meg saját meseországát. Máshol az a kérdés: milyen lehet a kedvenc szuperhősünk a mindennapokban, és mi a mi szupererőnk? És természetesen nem marad el a büszkeségfal sem. Leírhatjuk, hogy mit értünk el eddig az életben, választhatunk, hogy inkább a tésztát vagy a főzeléket szeretjük-e, és muszáj leírnunk, hogy mi az, amit soha nem tudhat meg rólunk a nagy ő.
