„A ruszkikat és a jenkiket nem lehet lecserélni”

Totth Benedek egy alternatív 1956-ról, a háborús fenyegetettségről, az őrültek sakktáblájáról és a boldog íróról.

– Említette, hogy mindent kihúzott a könyvből, ami 1956-ra utalhat, az amerikai–orosz szembenállás azonban így is megmaradt.
– Hamar kiderült, hogy a ruszkikat és a jenkiket nem lehet lecserélni. Illetve ha őket is kihagyom, akkor végleg egy légüres, történelmi kapaszkodók nélküli térbe lököm a szereplőimet és az olvasókat. Ebben a szembenállásban amúgy is erős aktualitást éreztem. Mintha a történelem ismételné önmagát. Magyarország helyzete pedig különösen pikánssá teszi a történetet.

– A fegyveres konfliktus az egyik legszélsőségesebb szituáció, amelyet a békében élve nehéz elképzelnünk. Miért döntött úgy, hogy háborúról ír?
– A Holtverseny után több szövegbe belekezdtem, de valahogy mindegyikbe belefulladtam. Rájöttem, hogy ha nem tudom bevonni magam a szövegbe, nem tudok a részévé válni egy történetnek, akkor képtelen vagyok hitelesen megírni, és a végeredmény is üres lesz. Sokat dolgoztam azon, hogy ebben az én mindennapjaimtól nagyon távoli és a valóságtól is jócskán elemelt történetben megtaláljam a személyes kötődést.

– A fenyegetettség érzése ez a kötődés?
– Az ember próbálja kizárni a tudatából az állandó fenyegetettséget, de nehéz megfeledkezni róla. Ami nekem fikció, az a világon rengeteg ember számára a mindennapi valóság. Egy csomó problémával szembesülünk persze mi is nap mint nap, de az igazán szélsőséges helyzetek, mint amilyen egy háború is, egyelőre elképzelhetetlennek tűnnek. Akármennyire is tisztában vagyunk a világ jelenlegi helyzetével, könnyen el tudjuk hitetni magunkkal, hogy ez velünk sosem történhet meg. Nagyon bízom benne, hogy a háború, amelyet a regényben megírtam, fikció marad.

– A világpolitika eseményei mennyire szivárogtak be a szövegbe?
– A posztfaktuális, vagyis az igazságok utáni korban nem könnyű tájékozódni, de híreket, a bennünket körülvevő világot nem tudom és nem is akarom kizárni még egy ilyen szövegből sem. A regénynek nem szántam semmiféle társadalmi küldetést, nem hiszem, hogy az irodalomnak elég ereje lenne ahhoz, hogy felhívja a figyelmet mondjuk a háború veszélyeire. Nekem az is fontos kérdés volt, hogy íróként hogyan lehetek szolidáris azokkal, akik a valóságban is átélik mindazt a borzalmat, amelyből fikciót alkotok. Írás közben sokszor úgy érzem, mintha én is ott lennék ezeken az elátkozott helyeken, de annyira nem vagyok vagány, hogy tényleg elmenjek egy háborús övezetbe. Azt hiszem, a világ kevésbé biztonságos hely, mint korábban volt. Sokszor döntöttek már eszelős vezetők a sorsunkról, de Donald Trump, Kim Dzsongun vagy Vlagyimir Putyin mégis új szintre emelték ezt a dolgot. Nem vagyok pszichológus, de azt hiszem, ezek a vezetők súlyos mentális problémákkal küzdenek, és túl nagy hatalom összpontosul a kezükben, ami számunkra nem jelent sok jót. A hidegháború sakkjátszma volt világos játékszabályokkal, ma viszont úgy tűnik, bármikor jöhet egy őrült, hogy egy mozdulattal lesöpörje a bábukat a tábláról.

– Személyes tapasztalat híján hogyan lehet felkészülni a háború leírására, a gyakorlati részletekre?
– Sok háborús könyvet olvastam, filmeket és fotókat néztem. Ezekből sokat lehet tanulni, de azért óvatosnak kell lenni, mert ha túladagoljuk, az ember elvesztheti a saját hangját, én pedig nem akartam mások történeteit újraírni. Igyekeztem egyensúlyba hozni a hitelességet a saját hangommal. Az első regényemre sem jellemző a túlzott realizmus, most is próbáltam stilizálni a szöveget, elemelni a történetet a valóságtól. De voltak esetek, amikor kiderült, hogy túlságosan szabadjára engedtem a fantáziámat, és ez a hitelesség rovására ment. Még az ’56-os antológiában megjelent novella kapcsán hívta fel a figyelmemet egy súlyos bakira Horváth Viktor, akinek most jelent meg Tankom című új regénye, és a kisujjában van a hadászat. Viktor jelezte, hogy Az utolsó utáni háborúban az ejtőernyős akció nem történhetett úgy, ahogy megírtam, mert a bombázóknak nincsen olyan ajtajuk, ahol ki tud ugrani egy deszantos.

– A pusztításokról ma már rengeteg videó készül, akár a monitor előtt ülve is bepillanthatunk a háború borzalmaiba. Ez a vizualitás is hatással volt a regényre?
– Konkrét eseményeket nem vettem át, de sok olyan videót láttam, amely nagyon mélyen érintett. A BBC egyik riportműsorában egy szíriai játszótéren kérdezték a gyerekeket a háborúról. A városuk tele volt romokkal a folyamatos bombázások miatt. Döbbenetes volt számomra, hogy a pusztulás közepén ugyanolyan mosolygós gyerekarcok tűntek fel, mint amilyeneket itthon látok, ha a fiammal kimegyünk a játszótérre. Rettenetes belegondolni, hogy számukra ez a természetes, ebben nőnek fel, és nem ismernek másfajta életet.

– Az utolsó utáni háború kapcsán óhatatlanul is felmerül Cormac McCarthy amerikai író Az út című műve, amelyben egy apa és fia bolyonganak a posztapokaliptikus világban. Az ön által fordított regény szerzője azt mondta, kisfiával való párbeszédei ihlették a világvége-történet megírására. Az utolsó utáni háborúban egy kamaszfiú keresi az eltűnt öccsét. A gyermekei önre is hasonló hatással voltak?
– A regényben szereplő testvérpár sem életkorban, sem habitusban nem hasonlít a saját gyermekeimhez, mégsem tudtam tőlük elvonatkoztatni írás közben. Emiatt nagyon erős érzelmi töltete lett a szövegnek számomra. Az út kapcsán azért fontos megjegyezni, hogy bár McCarthytól távol áll az érzelmesség, itt nem tudott gátat szabni neki, ami nem tett jót a szövegnek. Ettől függetlenül nagy hatással volt rám az a regény. A fordítás mindig nagyon intenzív élmény, de éppen Az út miatt próbáltam elkerülni az érzelgősség csapdáját. A regényem talán egyfajta főhajtás is McCarthy előtt, számos utalásban idézem meg a műveit, de azért a különbségek fontosabbak, mint a hasonlóságok.

– Az út akár egy megváltás történeteként is olvasható. Önnek jelentett feloldozást, hogy megírta a saját regényét a pusztulás utáni világról?
– A fenyegetettség érzését nem enyhíti, de alkotói szempontból nagy megkönnyebbülés, hogy befejeztem. Azt szokták mondani, hogy egy könyvet mindenki meg tud írni, a Holtverseny után sokadik nekifutásra sikerült összehoznom a következő regényt, és sokáig benne volt a pakliban, hogy ez sem működik majd. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, egykötetes szerző maradok. Most viszont van egy nagyon komor regény és egy végtelenül boldog író.