– Jelcint már akkor ismertem, amikor még területi párttitkár volt. Tucatnyi hasonló figura emelkedett fel a Szovjetunió szétesésekor, de ha sorrendbe kéne rakni őket a szovjet ostobaság rangsorában, az első helyen Jelcin állna – fejtegeti Jurij Poljakov orosz író, a Lityeraturnaja Gazeta volt főszerkesztője. Arról beszélgetünk, miért lehet az, hogy itt, keleten szeretjük humorral megragadni a legelkeseredettebb helyzeteket is. – Amikor ő lett Oroszország első elnöke, az fantasztikusnak, elképzelhetetlennek hatott, ugyanilyen alapon Caligulát is ki lehetett volna nevezni egy lányiskola igazgatójának.
Bár Magyarországon csak az elmúlt években jelentek meg az orosz szerző könyvei, azok nagyrészt a kilencvenes évek elején íródtak. Gödölye tejben című szatirikus regényében elsősorban nem a politikai, hanem az irodalmi élet abszurd viszonyaival foglalkozik a Szovjetunió széthullásának árnyékában: egy író fogadást köt, hogy egy írni-olvasni nem tudó segédmunkásból is híres szerzőt tud faragni.
– Tíz író közül, akik állítólag szovjetellenes írások miatt nem szerepelhettek, csak egy volt olyan, akit tényleg azért mellőztek, a további kilenc csak nem tudott írni. Hirtelen mégis ők kerültek előtérbe. Ezeket az írókat nevezték az új, demokratikus viszonyok között az új Proust-nak, az új József Attilának, az új Puskinnak – emlékszik vissza Poljakov. A Gödölye tejben története nem más, mint a logikus végigvezetése ennek a helyzetnek: ha nem jól író szerző is lehet sikeres, miért ne lehetne sikeres az, aki egyáltalán nem ír?
Demagrád című, frissen megjelent művében egy admirális szervez monarchikus puccsot Oroszországban, a demokratákat pedig külön városba zárják el.
– Az akkori világban volt egy hangulat, hogy Oroszországot csak egy katonai diktátor tudja megmenteni. Mindkét politikai oldal számolt ilyen forgatókönyvvel. A liberálisok egy új Pinochetre számítottak a reformok véghezviteléhez, a másik oldal pedig új Zsukov marsallra - idézi fel a széthullás légkörét Poljakov.
Szerinte az ilyen helyzeteket feldolgozó könyvek mindig aktuálisak, mert ezek a periódusok vissza-visszatérnek a történelemben. A mai napig többen felemlegetik neki, hogy megjósolta Vlagyimir Putyin orosz elnök hatalomra kerülését és az orosz politika hozzávetőleges irányát: a monarchikus, birodalmi felhangokat, a konfliktust Ukrajnával. Amitől azonban a Demagrád nem egyszerű politikai pamflet, az a szerelmi történet: általában minden regényében akad ilyen szál, mivel így tudja bemutatni a történetek hétköznapi, emberi oldalát.
Poljakov felemásan viszonyul Putyinhoz: meghatározó élmény számára, hogy a Jelcin-kurzus vezetése szerinte a teljes szétesés felé vitte az országot, így Putyint ebben az értelemben Oroszország megmentőjeként látja. A Lityeraturnaja Gazeta című irodalmi lapot másfél évtizedig irányította, de állami cenzúrával, vagy politikusi közbeavatkozással csak egyszer találkozott. A mostani viszonyokkal szemben azonban mégis kritikus: úgy látja, gyakran kritikusabb is, mint liberális írókollégái, annak ellenére, hogy ő tagja volt a Putyin elnök által összehívott irodalmi tanácsnak.
Poljakov állítja, az orosz irodalom egyébként is folyamatosan oppozícióban van, a kérdés csupán az, hogy az adott korszakban éppen mennyire. Ő már 2004-ben is bírálta a kortárs politikai életet, most pedig fut egy komédiája, amelyben az orosz elnöktől ellopják az atomrakéták indítógombját. A probléma az, hogy úgy látja, a Putyinról nyugaton kritikusan nyilatkozó kollégáit nem túlzottan izgatja Oroszország sorsa. Hiányzik belőlük a hazaszeretetet, nem izgatja őket az orosz civilizáció jövője, enélkül pedig nincs valódi orosz irodalom.
