Könyv Füst Milánról: „időnként bonyolult játszmákba kezdett”

Schein Gábor irodalmi kánonokról, gimnáziumi magyartanításról és Enyedi Ildikó filmtervéről.

– Mint a könyvben írja, Füst Milán műveinek befogadását nehezítette, hogy nagyon másnak látták őt a modernség más magyar képviselőihez képest. Sőt, akadtak, akik egyenesen integrálhatatlannak gondolták őt a honi közegbe. A kettő között lényegi vagy inkább fokozatbéli különbség van?
– Füst Milán több olyan fiatal kortársa számára, mint Weöres Sándor vagy Radnóti Miklós, a Nyugat első nemzedékének egyik legizgalmasabb alkotója volt. Inspirációt merítettek a verseiből Kassák környezetében alkotók is. Az ő költészete nyelvileg kétségkívül egészen más volt, mint akár Babitsé vagy Kosztolányié, akik egyébként a legközelebb álltak hozzá. Az integrálhatatlanság azt jelentené, hogy a magyar irodalom jelentős szerzőinek törekvései egyetlen ponton sem találkoznak az övéivel. Ez nyilvánvalóan nincsen így. De az igaz, hogy először Nemes Nagy Ágnes és Somlyó György érzékelte a történeti jelentőségét. Ám mindmáig sem a költészete, sem a prózája, sem pedig a drámái nem foglalják el az irodalmi emlékezetben a nekik kijáró helyet. Hozzáteszem ehhez, hogy a magyar modernség történetének nem egy-, hanem többféle története is megírható.

– Nemes Nagyra és Somlyóra már másként hatott, mint a korábbi költőnemzedékre? Hiszen utóbbiak hiába látták mesterüknek, ez nem sokat változtatott Füst elszigeteltségén.
– Persze, másképp, hiszen a háború után induló költőnemzedék számára Füst már élő klasszikusnak számított, a modern magyar irodalmat megalapozó időszak kiemelkedő alakjának. Ne feledjük, Füst a Nyugat első nemzedékének egyik leghosszabb életű alkotója volt. Nemes Nagy és Somlyó is olyan költők voltak, akik az 50-es években sem szigetelődtek el, folyamatos kapcsolatban maradtak a francia és a német irodalom alakulásával. Nem beszélve Weöresről, akitől alapvető kezdeményezések erednek. Ők Füstöt az európai mezőnyben is látták és méltatták.

– Külön fejezetekre bontva vizsgálja az egyes műnemeket, amelyekben Füst egyaránt fontos műveket tett le az asztalra. Ezek megítélése hogyan alakult egykor és most? A kortársai, illetve a jelenkor inkább a verseit, esetleg regényeit vagy drámáit helyezik előtérbe?
– A monográfia valóban a műnemek szerint tárgyalja az életművet. Ugyanis az egyes műnemek alkotói problémái nagymértékben eltérnek egymástól. Ez a felosztás ugyanakkor a pálya alakulástörténetének sem mond ellent. A költői pálya a 30-as évek közepére gyakorlatilag befejeződött, onnantól Füst Milán nagyon kevés verset írt. A prózaírói életmű kibontakozása inkább az ezt követő időszakra tehető. A drámaírói életmű együtt indult a költői pályával, de valamivel tovább tartott, és 1937-ben a Negyedik Henrik királlyal érte el második csúcspontját. Az értekező Füst Milán pedig igazából a második világháború után jutott főszerephez. Mindebből következik az is, hogy Kassák vagy a fiatal Weöres elsősorban költőként találkozott Füsttel. A prózaíró Füst Milán, akinek a legnagyobb teljesítménye A feleségem története, már kevéssé talált követőkre, de jelentőségét jól kifejezi például Nádas Péter méltatása. Prózája szinte kizárólag egyes szám első személyben szólal meg, egy egészen sajátos élőbeszédszerű nyelven. A feleségem története mellett a kisregényei is jelentős alkotások. A drámaíró Füst Milántól pedig egyedül a Boldogtalanokat tűzik programjukra rendszeresen a színházak. A kisrealista jelenetezésben igazán otthonos magyar színházi játéknyelv számára ez jól megközelíthető darab. Füst Milán drámai életművében azonban ennél sokkal több lehetőség van.

– De hiába a költői életmű a legintegráltabb: ahogy a kötetben is olvassuk, időről időre kikerül az iskolai tantervekből. Míg a Szegedy-Maszák Mihályék által a nyolcvanas években szerkesztett gimnáziumi tankönyvben szerepelt, addig ma újra nem része a Nemzeti Alaptantervnek.
– Az iskolai tananyagba valóban a Szegedy-Maszák Mihály nevével fémjelezhető szerzőgárda által írott tankönyv emelte be Füst néhány versét. Ez a tankönyv 1982-ben egész irodalmi kultúránk újragondolására tett javaslatot, de a támadások ellehetetlenítették, hogy a javaslat hosszú távú hatása érvényesüljön. Füst azért kerülhetett ki könnyen, mert nemcsak az iskolai kánonban nem vívott ki magának biztos helyet az életmű, az irodalomtörténészek közül is csak kevesen voltak érzékenyek a jelentőségére. Másrészt a politikai emlékezetek sem operáltak vele soha. Füst olyan pillanatban került ki a középiskolás tananyagból, amikor értékelhető irodalomtörténészeket nem vontak be a megvitatásába, és bizonyos pontokon ismét ideológiai megfontolások jutottak főszerephez. Füst megmaradt tisztán irodalmi szerzőnek. De irodalmunkban így is jelen van a hatása és az emlékezete. Műveit a közelmúltban teljes egészében megjelentette a Fekete Sas Kiadó, emlékét pedig a Füst Milán Alapítvány ápolja.

– Ha bekerül a tananyagba, inkább csak a költői életművével érdemes egyébként? Vagy ugyanúgy része lehetne a közoktatásnak a prózája is?
– Egyáltalán nem gondolom, hogy az iskolában irodalomtörténetet kellene tanítani. Vagy ha igen, legföljebb a középiskola utolsó két évében. A legfontosabb az lenne, hogy az iskola felkeltse és ébren tartsa a kedvet az íráshoz és az olvasáshoz, és kifejlessze, elmélyítse a megértéshez szükséges képességeket a gyerekekben. Ezért aztán attól való félelmünkben, hogy a gyerekek az iskola elvégzése után nem fognak olvasni, nem kell mindent belezsúfolnunk az iskolai tananyagba. Attól mert egy mű szerintünk jó, nem biztos, hogy számíthat a gyerekek figyelmére. Szerintem rendben van, ha Füst Milán olvasása a verseivel kezdődik és aztán később kerül sor a prózájára. De itt valójában az iskolai irodalomtanítás problémáinál vagyunk.

– Egy adaptáció viszont sok mindenen változtathat, és A feleségem történetéből már hosszú ideje szeretne filmet forgatni Enyedi Ildikó. Mennyire megfilmesíthető a sztori, és miként alakíthatná ez a regény megítélését?
– Valóban régóta van egy kész forgatókönyve Enyedi Ildikónak A feleségem történetéből, és tökéletesen biztos vagyok benne, hogy emlékezetesen szép, érzékeny filmet forgatna. Remélem, és nagyon szorítok neki, hogy ez a dédelgetett terve valóra váljék. Ez Füstnek is nagyon jót tenne.

– Az életmű megítélése kapcsán nemcsak a magyar közeget szokás emlegetni, de azt is, hogy Füst munkái közelebb állhatnak a nyugat-európai modernség képviselőihez. Miben állhat ez a fajta rokonsága velük?
– A múltban néhány kritikus, fordító és irodalomtörténész ennél merészebben fogalmazott, és azt állították, hogy Füst igazi értékei nem a magyar, hanem az európai modernség viszonyrendszerében mutatkoznak meg. Ez az állítás csak látszólag szól Füst Milánról, valójában sokkal inkább a magyar irodalomról és arról szól, hogy mi hogyan vagyunk képesek látni az irodalmunkat. Egységes történetet akarunk képezni, amelyben a magyar nyelvűségnek döntő jelentősége van. Ez a szemlélet természetesen jogosult. De legalább ilyen értelmes dolog az irodalmat családi rokonságokban látni, amiben a nyelvnek nem elsődleges a jelentősége. Füst életművének sajátosságai nagyon is megmutatkoznak Babitsé, Kosztolányié, Móriczé, Adyé és Weöres Sándoré mellett, de fontos, hogy lássuk például az osztrák Hofmannsthal vagy T. S. Eliot mellett is, és megtaláljuk a helyét az egyes szám első személyű elbeszélés Henry James által elkezdett történetében. Ezek a dolgok nem mondanak ellent egymásnak.

– Érdekes volt Füst Milán viszonya a hatalommal is, ami szempontjából az Advent című kisregény évtizedekkel később írt előszava szolgálhat tanulságokkal.
– Nemcsak az Advent 1948-as új kiadásához fűzött előszó, hanem számos egyéb megnyilvánulás mutatja, hogy Füst 1946 és 1948 között rokonszenvet érzett az MKP és személyesen Rákosi iránt. Rákosi elsősorban szónokként nyűgözte le. Füstnek korábban nem voltak politikai állásfoglalásai, de élt benne egyfajta általános elkötelezettség a szegények iránt. Egy özvegyasszony fiaként maga is szegény városi környezetben nevelkedett. Emellett 1946 után arra is elérkezettnek látta az időt, hogy a megérdemelt elismerést megkapja. Továbbá esztétikát szeretett volna tanítani az egyetemen. Világos politikai álláspontot, nézeteket nem alakított ki, de időnként bonyolult játszmákba kezdett, amelyekről utólag is nehéz megállapítani, milyen szándékai voltak. A céljait 1948-ra lényegében elérte. Kossuth-díjat kapott megosztva Déryvel, akivel akkoriban már nem voltak jó viszonyban, és elkezdhette esztétikai előadásait az egyetemen, amiben hatalmas élvezetét lelte. Fiatalok vették körül, egyfajta udvartartása alakult ki. Felesége, Helfer Erzsébet mindenben támogatta. 1949-ben ismét egyfajta apolitikus magatartás és persze az öregség sáncai mögé húzódott, és a hatalom számára sem volt különösebben érdekes a személye. Apolitikusságából csak 1956-ban lépett ki, amikor két írásában is üdvözölte a forradalmat és meggyászolta az áldozatokat.