Az 1945-ben Budapestre bevonuló Vörös Hadsereg katonái kinevették Kádár Jánost, Donáth Ferencet és Péter Gábort, vagyis az illegális, Moszkvához hű kommunista párt vezetőit. „Mutassák a tagsági könyvüket” – fordultak a három meglepődött, általuk szélhámosnak vélt emberhez. A titokban működő mozgalomban nyilván életveszélyes lett volna tagkönyvek kiállításával szórakozni, a szovjet katonák azonban ezt képtelenek voltak belátni. Kádár idegesen cigarettára gyújtott, ám Péter hirtelen jött ötlettel megmentette a helyzetet. „Én ott voltam 1932-ben Moszkvában, a Nemzetközi Vörös Segély kongresszusán!” – mondta, majd emlékezetből leírta, hogy néz ki Wilhelm Pieck (utóbb az NDK első államfője) és André Marty (néhány év múlva kegyvesztetté váló francia kommunista vezető). A katonák erre az érvelésre feladták a harcot, felhívták Moszkvát, majd vendégül látták alkalmi foglyaikat.
A három férfi útja később különös kanyarokat vett. A párttörténet abszurditásait, kiszámíthatatlan fordulatait érzékeltetendő elég annyit megjegyezni, hogy
Kádár és Donáth az ötvenes évek elején együtt volt Péter Gábor fogságában,
míg az évtized végén már Péter Gábor és Donáth Ferenc ült Kádár börtönében (persze egészen más okok miatt). Filmbe, szépirodalmi alkotásba illő történet hármuké, már önmagában a szovjet csapatokkal való első találkozásuk élménye is, amelyet egyébként Galgóczi Erzsébet Péterrel készült interjújából ismerhetünk. Ha pedig gyorsan végigpergetjük magunkban, hogy Péter Gábor személye kiket ihletett meg, kapásból Galgóczi regénye, a Vidravas ugrik be és a sokáig dobozban tartott szatirikus film, A tanú Virág elvtársa.
Egyébként a rendszerváltás idején nyugatról hazatérő látogatója, egyben 1944-es bújtatója, Libik György is úgy látta,
Péter Gábor akaratlanul idomult a filmbeli alakhoz;
amikor a kelenföldi lakótelepi otthon lépcsőházában meglátta a nyugdíjas terrorfőnököt, a korábbihoz képest is sokkal feltűnőbb volt a hasonlatosság az Őze Lajos által zseniálisan megformált pártemberhez.
Mindezt Müller Rolf Péter Gáborról szóló, a Jaffa Kiadónál nemrégiben napvilágot látott életrajzi kötetében olvashatjuk. A várva várt első Péter-monográfia fő erénye többek között, hogy tömören és plasztikusan képes bemutatni a totális hatalom birtoklása által, a „minden és mindenki a miénk” igézetében elszabadult ÁVH-terror mechanizmusát, kegyetlenségét, működtetőinek (ideértve természetesen a Pétert kézi vezérléssel instruáló Rákosi Mátyás) romlottságát, gonoszságát. Az olykor halállal végződő tortúráknak (Ries István igazságügyi miniszterre és Péter korábbi helyettesére, Szücs Ernőre gondolhatunk például, akit Rákosi parancsára két napig úgy kellett verni, hogy „ropogjanak a csontjai”) ma már széles az irodalmuk, akár a kirakatperek felépítéséhez, végigvezényléséhez nyújtott jelentős államvédelmi segítségnek. Ám a kelleténél kevesebbet emlegetjük, hogy,
mint azt Müller Rolf írja, „Péter Gábor legénysége – a rendőri és katonai alakulatok társaságában – végigrazziázta a sváb falvakat, közreműködött a kitelepítésekben [ ],
asszisztált a vallásos falusi lakosságot megfélemlítő karhatalmi akciókhoz, fizikailag bántalmazta a kuláknak bélyegzett birtokos parasztokat, szerepet játszott a szerzetesrendek feloszlatásában, és nem utolsósorban őrt állt a legtöbb börtönben, különböző funkciójú táborban”.
Péter Gábort 1953. január 3-án Rákosi Mátyás Lóránt utcai villájába csalva tartóztatták le
(hasonló történt alig három esztendővel korábban a szociáldemokrata pártot a kommunistáknak kiszolgáltató Szakasits Árpád államelnökkel). Perének koncepciója a politikai helyzet változásával együtt alakult át, kijelölt vádlott-társainak személye is ehhez idomulva cserélődött. Előbb a „világméretű cionista összeesküvés” és a „gyilkos orvosok” közös bűnügyében szántak neki fő szerepet, ám Sztálin halála után Moszkvában megváltozott a széljárás. Állam- és népellenes bűnök miatt kapott életfogytiglanit (koncepciós eljárásban, hiszen korántsem törekedtek vétkei feltárására) 1954 januárjában. A forradalom leverése után ismét elővették. Egy, a valóságot jobban körüljáró perben csupán 14 évnyi börtönt kapott. Szokatlanul enyhe büntetés, ha tudjuk, hogy egy 1953-as amnesztiarendeletre hivatkozva ezt nyomban megfelezték, és a már leült négy esztendőt beleszámították. Ehhez képest is korán, 1959 januárjában szabadult, majd csendesen élt Budapesten feleségével, Simon Jolánnal.
A jó stílusban megírt munkának az utolsó lapok egyikén olvasható lakonikus megjegyzése is tanulságos: „A rendszerváltás során és utána – bár Péter Gábor még élt – a nyilvánosságban nem vetődött fel politikai felelőssége.”
Müller Rolf: Az erőszak neve: Péter Gábor – Az ÁVH vezetőjének élete. Jaffa Kiadó, 2017. 3490 forint
