Az 1945-ben Budapestre bevonuló Vörös Hadsereg katonái kinevették Kádár Jánost, Donáth Ferencet és Péter Gábort, vagyis az illegális, Moszkvához hű kommunista párt vezetőit. „Mutassák a tagsági könyvüket” – fordultak a három meglepődött, általuk szélhámosnak vélt emberhez. A titokban működő mozgalomban nyilván életveszélyes lett volna tagkönyvek kiállításával szórakozni, a szovjet katonák azonban ezt képtelenek voltak belátni. Kádár idegesen cigarettára gyújtott, ám Péter hirtelen jött ötlettel megmentette a helyzetet. „Én ott voltam 1932-ben Moszkvában, a Nemzetközi Vörös Segély kongresszusán!” – mondta, majd emlékezetből leírta, hogy néz ki Wilhelm Pieck (utóbb az NDK első államfője) és André Marty (néhány év múlva kegyvesztetté váló francia kommunista vezető). A katonák erre az érvelésre feladták a harcot, felhívták Moszkvát, majd vendégül látták alkalmi foglyaikat.
A három férfi útja később különös kanyarokat vett. A párttörténet abszurditásait, kiszámíthatatlan fordulatait érzékeltetendő elég annyit megjegyezni, hogy
Kádár és Donáth az ötvenes évek elején együtt volt Péter Gábor fogságában,
míg az évtized végén már Péter Gábor és Donáth Ferenc ült Kádár börtönében (persze egészen más okok miatt). Filmbe, szépirodalmi alkotásba illő történet hármuké, már önmagában a szovjet csapatokkal való első találkozásuk élménye is, amelyet egyébként Galgóczi Erzsébet Péterrel készült interjújából ismerhetünk. Ha pedig gyorsan végigpergetjük magunkban, hogy Péter Gábor személye kiket ihletett meg, kapásból Galgóczi regénye, a Vidravas ugrik be és a sokáig dobozban tartott szatirikus film, A tanú Virág elvtársa.
Egyébként a rendszerváltás idején nyugatról hazatérő látogatója, egyben 1944-es bújtatója, Libik György is úgy látta,
Péter Gábor akaratlanul idomult a filmbeli alakhoz;
amikor a kelenföldi lakótelepi otthon lépcsőházában meglátta a nyugdíjas terrorfőnököt, a korábbihoz képest is sokkal feltűnőbb volt a hasonlatosság az Őze Lajos által zseniálisan megformált pártemberhez.
Mindezt Müller Rolf Péter Gáborról szóló, a Jaffa Kiadónál nemrégiben napvilágot látott életrajzi kötetében olvashatjuk. A várva várt első Péter-monográfia fő erénye többek között, hogy tömören és plasztikusan képes bemutatni a totális hatalom birtoklása által, a „minden és mindenki a miénk” igézetében elszabadult ÁVH-terror mechanizmusát, kegyetlenségét, működtetőinek (ideértve természetesen a Pétert kézi vezérléssel instruáló Rákosi Mátyás) romlottságát, gonoszságát. Az olykor halállal végződő tortúráknak (Ries István igazságügyi miniszterre és Péter korábbi helyettesére, Szücs Ernőre gondolhatunk például, akit Rákosi parancsára két napig úgy kellett verni, hogy „ropogjanak a csontjai”) ma már széles az irodalmuk, akár a kirakatperek felépítéséhez, végigvezényléséhez nyújtott jelentős államvédelmi segítségnek. Ám a kelleténél kevesebbet emlegetjük, hogy,