Ha a macskákról való filozofálásra kerül sor, a közhelyeknek éppúgy se szeri, se száma, miként „az ember legjobb barátja” esetében is. Unásig hallgathattuk, hogy a kutyák hűségesek, azon túl nagyra nyílt szemükben ott csillog az őszinteség fénye. A macskák viszont szabadok, jól megvannak az őket abajgató kétlábú nélkül is, határozottan tapossák ki útjukat a mindennapok során.
Vagy (macskaellenes szemszögből nézve) önzők, csak az érdekeiket lesik, és nem törődnek azzal sem, ha tartójuk a jelenlétükben kap szívrohamot. Emberi perspektívából és emberi elvárások alapján kialakított sablonjaink persze valójában nem sokat mondanak ezekről az állatokról, mi mégis szeretünk ragaszkodni az elképzeléseinkhez. Tökélyre mindezt talán Krista Burton fejlesztette, aki nemrég a The New York Times bizarr véleménycikkében fejtette ki: leszbikus, és utálja a macskákat, ezért egyedül fog meghalni. Két ugrással jutott el ellenszenvétől addig, hogy a macskás emberek szerinte öngyűlölők, akik nem törődnek vele, hogy az állat nem viszonozza szeretetüket.
Charles Bukowski esetében szerencsére nem kell attól tartanunk, hogy ugyanazt a mantrát hallgathatjuk századszorra is. A költő, akiről elsőként a rock ’n’ roll életforma és az alkohol iránti elköteleződése juthat eszünkbe, valójában lelkes híve volt a szőrös négylábúaknak is. Ezt kifejezésre juttatta verseiben és regényeiben éppúgy, mint levelezése során, macskákról szóló írásai pedig két éve önállóan is napvilágot láttak.
A magyarul most Pritz Péter fordításában megjelent kötet műfajilag rendkívül változatosnak mondható. Ami összeköti az írásokat, az az, hogy a szerző egyszerre rajong és megfigyel, miközben a legkevésbé sem idealizálja a macskákat. Igaz, e tekintetben azért nem olyan egyértelmű a helyzet, hiszen bár verseiben és regénytöredékeiben ugyan rámutat a kegyetlen gyilkosokra, de kvázi ezt is elismerően, a lehengerlő ragadozó előtti leborulásként teszi. Akivel incselkedhet a rigó éppúgy, mint az ember, de végül mindig a macska győz: fenségesen végigvonul az utcán, a legyőzhetetlenek magabiztos nemtörődömségével.
A helyzetek persze váltakoznak: a szerző néhol az állattal rokon lélekként tűnik fel, máskor csak bosszankodni tud a négylábú viselkedésén. Egyszer elámul a macska rendíthetetlen uralkodásán, másszor képtelen megtűrni a másik egót, és revansot venne a fölé kerekedő állaton. Ahogy ezt utánozhatatlan nyelvezettel, a hétköznapi apróságokat is érzékletesen leírva ki tudja fejteni, az teszi igencsak egyedivé Bukowski macskafilozófiáját. Női lapok konyhabölcselkedései és a csupán maguk kényelmét leső állattartók elmélkedései helyett jóval inkább érdemes a német–amerikai költő szavaira figyelnünk.
