Miközben első, 1920-as regényének megjelenését zajos ünnep kísérte, élete utolsó évtizedeiben olyan intenzív hallgatás vette körül, hogy halálakor még a kortársak is elcsodálkoztak: a jeles írónő ott élt köztük. A ma 125 éve született Kosáryné Réz Lolát is elérte a félreértéseken alapuló skatulyázás: úgy gondolták, hogy „ő is valamikor a Bach-korszakban vagy a kiegyezés korában élt, mint a többi asszonynevet viselő írónő, Szegfiné Kánya Emília vagy Beniczkyné Bajza Lenke, s hogy orgona- és levendulaillatú, vaníliás cukor ízű történeket írhatott” – ahogy azt Márton Lászlótól olvashatjuk a Filoména című regény 2000-es kiadásának utószavában.
S hogy mennyire nem túlzás a fentebbi állítás, elég elolvasnunk az Élet és Irodalom rövid gyászjelentését 1985 januárjából. „Így tudtuk meg, hogy anyáink leánykorának kedves írónőjét, hivatalosan dr. Kosáry Jánosnénak és Eleonórának hívták. ( ) Különös, hogy nem tudtunk róla: matrónaként még a minap itt élt köztünk” – írta Reményi Éva. A szerzőnő is meg volt róla győződve, hogy Kosáryné csak afféle könnyed történeteket jegyzett: „ha megkeressük őt, bizonyára sokat mesélhetett volna a »lányregényről«, melynek, akárcsak a Cilike szerzője, Tutsek Anna, népszerű művelője volt.” Igaz, nem mehetünk el amellett sem, hogy két hét múlva Szili Leontin azért vitába szállt vele olvasói levelében. „Honnét is tudhatna egy mai fiatal író a több mint kilencven évet megélt írónő egykori ígéretes indulásáról” – jegyezte meg szintén az Élet és Irodalomban.
Hiába, hogy első regénye, a Filoména hatalmas siker volt, a Kádár-érában háttérbe szorult, a Horthy-kor megjelenítőjeként gondoltak rá. Régi köteteit nem adták ki újra, az ötvenes évek végén egy ifjúsági művel tudott előállni. Bár sokan hitték, hogy csupán „visszavonultan él”, valójában irodalompolitikai okokból kellett a háttérben maradnia.
Eközben bemutatkozó művével rögtön elnyerte az Athenaeum fődíját, s olyanok méltatták, mint Schöpflin Aladár vagy Osvát Ernő, aki egyenesen Nobel-díjra is érdemesnek tartotta volna. Babits, Schöpflin vagy épp Török Sophie köreiben mozgott, erkölcsnemesítőnek szánt könyveket írt, s közben az Új Idők levelezési rovatát vezette.
A Tutsek Annával közösen lapot szerkesztő írónő műve az Édes Annával is összevethető volt, és a női látásmód a mű jellegzetes részeként tűnt fel. Az Athenaeum pályázatán kétszázhúsz mű közül választották az övét, s ez hároméves szerződést is jelentett a kiadóval. Mondjuk a siker már korábban sem kerülte el: János című verses elbeszélésével a Kisfaludy Társaság Széher Árpád-díját nyerte el. Igaz, művét ekkor Csép Leó írói álnév alatt adta be.
A Filoména bővelkedett életrajzi elemekben, a címszereplőnek őt egyenrangúként el nem fogadó férfiak sorával kellett szembesülnie. Utóbbiak vétkes közönye vagy egyenesen erőszakossága sokszor tragédiákhoz, szerettei halálához vezetett. Filoména cselédként szegődött el újabb és újabb otthonokhoz, a vele szembeni érzéketlenség pedig rendre felbukkant az urak részéről. A sok szörnyűség ellenére viszont története azt mutatja, hogy a felemelkedés végül lehetséges: fia mérnök, majd főhadnagy lesz. Hogy aztán a történelem ragadja magával a gyermeket, Filoména pedig feltegye a kérdést: „vajon azért volt szükség rájuk, hogy most a háborúba menjenek?” Hiszen korábban maga is azt hallotta: szükség van a gyermekekre, hogy Magyarországnak sok derék polgára lehessen. Ismét személyes vonás: Kosáryné maga is háborúellenes verseivel jelentkezett még az I. világháború idején.
Azon írónők egyike volt, akik a konzervatív feminizmust igyekeztek képviselni közéletünkben. „Talán belátjátok majd, hogy nagyon is szépen megfér ez a fogalom az otthoni csenddel, az anya és a háziasszonyok kötelességeivel is” – fogalmazott 1914-ben a Szabadgondolkodók Selmecbányai Körében. Eközben mindennél fontosabbnak tartotta a feminizmus, konzervativizmus és nemzeti elkötelezettség összebékítését. „Ebben az időben történt az is, hogy olvastam a Feministák Egyesületének valami kijelentését, hogy helyeslik a trianoni végzést. Nem bírtam lenyelni ( ), s bejelentettem, hogy kilépek a tagok közül. Ez is újabb csalódás volt. Nem mintha nem lettem volna továbbra is feminista. Az voltam, és rettegni kezdtem, hogy az asszonyok nem állják meg eléggé a helyüket a meghódított területeken” – olvashatjuk Neki a világnak címmel jegyzett visszaemlékezéseiben.
Későbbi munkáit is a nyugatosok méltatták: mind az Álom, mind az Ulrik inas pozitív fogadtatásban részesült. „Női szemmel látott történelem az övé, asszonyi hősök, családanyák története” – jegyezte meg Kosáryné 1985-ös temetésén Sőtér István. Történelemképe olykor Gárdonyit idézte, de Knut Hamsunnal és Dickenssel is összevetették máskor műveit. És ha a Filoména elsöprő sikerét már nem is tudta megismételni, mégis fontos, olvasásra érdemes regényeket írt a későbbiekben is.
