Kincsek kerülnek elő egy régi ruhásszekrény mélyéről. Útlevél 1922-ből. Tanúsítvány, főkönyv, cukorjegy körbélyegzővel, lovak passzusai, száncsengő a második világháború előtti időkből. Végül pedig az üveglapra rögzített fényképek. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy fekete-fehérek, inkább fekete-feketék már.
Mégis szép lassan megelevenednek rajtuk a képek és történetek, akár Akhilleusz pajzsán a világmindenség. Feltárulnak a családi titkok, Alsórácegrespuszta – Lázár Ervin novelláiban Rácpácegres – különleges történetei, figurái. Végül a visszaemlékező elbeszélő egy medencében találja magát, ahol a víz alatti asztaloknál ülnek a vendégek, és akinek elfogy a levegője, feljön, hogy lélegzetet vegyen. Leül egy asztalhoz, ahol már ott van az édesapja. Ülnek szótlanul, majd mond valamit az öreg, de nem hallatszik, csak a légbuborékok dőlnek.
A Zárványok című novella csak a Csillagmajor első, 1996-os megjelenése után majdnem egy évtizeddel került be a függelékkel (további novellákkal) bővített újabb kiadásba, de jól szemlélteti, miként mosódik el valódi és meseszerű, tényekre alapozott visszaemlékezés és a fantázia által megalkotott világ közt a határ. Így születik meg az egészen sajátos hangulatú novellafüzér, amely a szociográfia, a memoár és a mesevilág határvidékén táncol.
Rácpácegres egyszerre hétköznapi és mitikus lakói talán csak azért alkotnak mai szemmel nézve zárt közösséget, mert nem mozdulnak ki a mágikus térből horizontálisan, amit mi, maiak bármikor megtehetünk. Ám gondolkodásunk lényegesen materiálisabb. Ezzel szemben Rácpácegresen bátran bejárják a vertikális, természetfeletti teret, így a csoda nem is csoda. A végtelenségig nyitottak egymás és az idegen bajára, finomra hangoltak az egyéni és a közösségi rezdülésekre. Így patkolhatják meg a bájgúnárhangon beszélő ördög lovát úgy, hogy a súlyos vasak beszakítják őt és lovasát a pokolba. Ezért lépdelhet hazafelé a hegyként magasodó óriáson a kisfiú, vagy érhetnek tetten egy angyalt besurranáson, miután éjjelente sorra tűnnek el a tárgyak.
