A vad kamaszból semmivel sem szelídebb felnőtté érő nagypapa a repülés, főként a rakéták megszállottja lett. A II. világháború idején az amerikai hadsereg különleges egységének tagjaként a náci mérnökök fölkutatása volt a feladata. Legfontosabb célpontjaként Wernher von Braunt, a V–2 rakéták atyját jelölték ki számára. S bár a fő gonoszt, akinek pusztító agyszüleményeit, a londoni terrorbombázásokért is felelős rakétákat a Dora–Mittelbau koncentrációs tábor foglyai szerelték össze, egy másik amerikai egység tartóztatta le, később mégis összefut a nagypapával, hogy egy kedélyes beszélgetés során kicseréljék rakétákról szerzett tapasztalataikat. Von Braun ekkor már híres amerikai tudósként tűnik föl, aki nélkül a szabadság hazájának gyermekei sosem jutottak volna el a holdra. Az égitest itt mintha fekete lyukká változva szippantaná be az igazságot – és vele együtt az olvasót is.
Nem véletlenül vette Chabon a mottót is Von Brauntól: „A holdnak nincs sötét oldala. Tulajdonképpen az egész sötét.” Mindez hátborzongató módon rezonál a regény címére, amely a mások mellett Benny Goodman által híressé tett dalt, a Moonglow-t (Holdragyogás – ez a regény eredeti, angol címe) idézi. A szövegben a hold sötéten ragyog. Fénye bevilágítja a Chabon család életét.
A nagyapa a humanista eszmék hirdetőjeként vetette bele magát a világháborúba, és kiégett cinikusként tért haza Európából. Miután megpróbálta megfojtani főnökét egy telefonzsinórral, börtönbe került. Ez sok egyéb mellett azért is jött rosszul, mert a nagymama épp abban az időben kényszerült elmegyógyintézetbe vonulni, így a narrátor édesanyja mehetett a kiugrott rabbi nagybácsihoz, aki szerencsejátékból tartotta fenn magát. Ez így már regényesen dús, nem igaz? És ha hozzávesszük, hogy a nagymama egy belga zsidó család egyetlen holokauszttúlélőjeként került Amerikába a kislányával, akinek apját megölték a nácik, és a família szörnyű titkát magával vitte a sírba, akkor már könnyen belátható, hogy Chabon miként fejlesztette tökélyre a fiktív memoárt.
