Császárné Lábass Jolán jelképpé nemesült. A képmutatás, a szembenézés kudarcának jelképévé. A belügyes nagyasszony még a hírhedt katonapolitikai osztályon (a katpolon) kezdte szolgálatát 1948-ban, egyszerű gépíróként. Túlélt mindent és mindenkit, az ÁVH hatalmának delelőjét, majd az államvédelmisek hanyatlását, metamorfózisát, a Kádár-korszak minden árnyalatát. A hetvenes években a BM személyzetisévé avanzsált, és a nagy titkok tudója bizony ott is maradt magas posztján 1999 elejéig. A Rákosi-korszak törvénytelenségein edződött, utóbb csak Jolikaként emlegetett ezredesre igényt tartott az MDF-kormány és a balliberális koalíció, majd kisebb hezitálás után a Fidesz nyugdíjba küldte. Hiába nyugdíjazták azonban, hamarosan a belügyhöz kötődő alapítványok élén találta magát, Lamperth Mónika belügyminiszter pedig hivatali elődeihez hasonlóan szívesen fogadta tanácsait. Egy időben kezén haladtak át az egykori állambiztonsági iratok is: ő vizsgálta tehát többek között azt is, mit lehet és mit nem a nyilvánosság elé tárni.
A nevéhez köthető 1995-ös, botrányos Vajda-ügy pontosan mutatja a rendszerváltás kétarcúságát, egyben Császárné máig részletesen fel nem deríthető informális hatalmának erejét. A középkorú olvasók még jól emlékezhetnek: az 1956-os emigráns Bárdy Magda három évvel a rendszerváltozás után Ausztráliában felismerte egy ott fogorvosként dolgozó férfiban Vajda Tibor volt ÁVH-tisztet, aki annak idején őt és férjét letartóztatta. Vajda egyike volt a legkegyetlenebb államvédelmiseknek, felelőssé tehető nemcsak a kínzásokban való részvételért, de emberölésért is. (Utóbb tettesből áldozattá vált, mint sok párt- és munkatársa: 1953-ban letartóztatták, a forradalom idején disszidált.) Amikor Bárdy Magda a nyilvánosság elé tárta múltját, Vajda Tibor rágalmazásért beperelte. Nyomában a régi gárda pillanatok alatt összezárt: a pesti BM nevében Császárné igazolást adott Vajdának, hogy az ÁVH-n „nem volt megengedett a gyanúsítottak bántalmazása”, a gyilkos államvédelmis jogi képviseletét pedig az Eörsi és Társa Ügyvédi Iroda látta el. Az irodában együtt dolgozott Eörsi Mátyással a vádlottak kínzásával, emberöléssel, emberrablással szintén alaposan gyanúsítható, az ÁVH hírszerzését vezető, majd 1953-ban ugyancsak letartóztatott Bauer Miklós, illetve olykor besegített „a szintén volt ÁVH-s (és ilyen minőségében különös kegyetlenségéről közismert)” Szendi György is.
A részletekről Ungváry Krisztián most megjelent könyvében olvasok. Az ügy folytatása tanulságos: hiába háborodott fel Kuncze Gábor belügyminiszter és kabinetfőnöke, Gyekiczki András, hiába jelentették ki, hogy a kiadott BM-igazolás érvénytelen, az ezredes asszony a helyén maradt. Az ügy nyilván csepp a tengerben, ám segítségével jóval könnyebb megértenünk, miért nem sikerült sem a kommunista bűnök, sem a volt állambiztonság ügyében legalább részlegesen helyrebillenteni a kizökkent időt.
Ungváry könyve merész, bátor. Következetes is, mert igazolja a keménynek tűnő állítást, hogy a rendszerváltozást követően megszülető új „hatalom kezdettől fogva kicsinyes politikai játszmákhoz, zsarolási adatbank jelleggel használta a III/III. iratait, és ennek kapcsán nem riadt vissza attól sem, hogy saját törvényeit is megszegje”. Ez állt ugyanis érdekében, hiszen a vélt politikai szempontokon túl nyilvánvalóan a személyes érintettség is közrejátszott ebben.
Ha végigtekintünk a több évtizedes eseménysoron, rossz érzésünk még inkább megerősödik. Az életben lévő tömeggyilkosok felelősségre vonására létezett társadalmi igény 1990 után. Ezt azonban a politika, a hatalmon levők színétől függetlenül, mindig elhárította, a közvélemény-formáló sajtó pedig a téma napirenden tartóit szélsőséges gondolkodásúnak, ostobának, bosszút lihegőnek állította be. Az igazságtétel szabotálására jó példa a Zétényi Zsolt által még az első szabadon választott Országgyűlés elé beterjesztett javaslatok sorsa, konkrétabban 1992-es, elszámoltatásra irányuló kezdeményezése. „Ugyanaz történt, mint korábban: a parlament elfogadta a törvényt, a köztársasági elnök normakontrollra küldte, az Alkotmánybíróság pedig alkotmányellenesnek nyilvánította.” A szerző felhívja ugyanakkor a figyelmet egy olyan tényre, amellyel akkoriban senki sem akart foglalkozni: „A korábbiakkal ellentétben viszont most először az Alkotmánybíróság arra is utalt, hogy a felelősségre vonás a nemzetközi jog általános feltételei (az 1954. évi 32. törvénycikkel kihirdetett 1949-es genfi egyezmény) alapján is lehetséges.”
Az esetlegesen mégis bíróság elé állított egykori tömeggyilkosok ügyeiben hozott ítéletek, ahogy a könyv fogalmaz, önmagukért beszélnek. A minimálisan ötven ember haláláért felelős, Mosonmagyaróváron 1956. október 26-án a békés tömegbe lövető parancsnok, Dudás István például három év börtönt kapott, s az ítéletet azon nyomban fel is függesztették.
Tanulságos, hogy politikusaink mennyire semmibe vették az átvilágításukat követően megállapított érintettséget, elhárítva a tisztességes demokratikus viszonyok között ilyenkor elkerülhetetlen lemondást. Horn Gyula miniszterelnök esetében az érintettséget, mint köztudott, karhatalmista múltja szolgáltatta, amellett titkosszolgálati jelentéseket is kapott. 1956 decemberében a Nyugati pályaudvarnál a pufajkások által provokált sortűznél is jelen volt. Ungváry elgondolkodtató megállapítása szerint „a legkevesebb tehát, ami állítható, hogy Horn Gyula előre megfontolt szándékkal részt vett egy gyilkosságokkal tarkított provokációban”.
A Fidesz-kormány mind 1998, mind 2010 után hasonló módon sinkófálta el a tisztességes rendezést, bár rendre az ellenkezőjét hirdette. Emlékezetpolitikájába pedig – az utódpártéhoz hasonlóan – belefért az olykor kifejezetten erős torzítás, a tendenciózusság, a csúsztatások sora. A szerző ezzel kapcsolatban a Terror Háza tetteseket bemutató, szelektíven, aktuálpolitikai szempontoktól is vezérelten összeállított galériáját emeli ki. Tegyük hozzá, az úgynevezett „átöltözőszoba” (nyilas pártszolgálatos vedlik át ávóssá) hasonlóképpen hamis megjelenítése a korszak folyamatainak, amit pedig közvetve sugall, az ténylegesen nem igaz.
Az új kötetben olvashatunk a D–209-es ügynökként leleplezett Medgyessy Péter botrányát kísérő, másfél évtized távlatából kifejezetten szánalmasnak ható eseménysorról, Kiss László volt alkotmánybírónak a kommunista rendszer idején a pécsi egyetemen kifejtett tevékenységéről, úszóedző névrokona közelmúltbeli „esetéről”, ehhez kapcsolódóan pedig arról, hogyan próbálták adatvédelmi indokokkal ellehetetleníteni az ezzel kapcsolatos levéltári kutatómunkát. Külön fejezetek foglalkoznak a Kisséhez hasonló jellegű úszóbotrány-sorozattal, benne azzal, hogy az áldozatoknak milyen vesszőfutáson kellett átmenniük, míg végre legalább részben igazságot szolgáltattak nekik.
(Ungváry Krisztián: A szembenézés hiánya – Felelősségre vonás, iratnyilvánosság és átvilágítás Magyarországon, 1990–2017. Magánkiadás, 2017. Ára: 3490 forint)
