Kálmánka hányattatásai a szép új világban

Spiró György eltúlozta a Kőbéka című disztópiáját, nagy kár, mert olvastunk már tőle jobbat is.

Disztópiát írni majdnem olyan kockázatos vállalkozás, mint visszanyúlni egy korábbi, sikeres kötet irányvonalához. Az önismétlés persze elkerülhető, ahogy a negatív jövőkép felfestése is tud új árnyalatokat, más perspektívákat hozni. Főként, ha az író jó évtizeddel később tekint ismét a jövőbe, előrevetítve azt a sok rosszat, amit a politikai ellenoldalak filozófusai és eszmetörténészei el bírnak képzelni. Merthogy sajnos így áll a helyzet Spiró György új regényével (pardon: a kötet műfaja mesély), a Kőbékával. A Feleségverseny megjelenése után kilenc évvel a szerző ismét Magyarország (és a világ) rémisztő jövőjét vázolja, csakhogy kreativitása ezúttal, úgy tűnik, határokba ütközik. Márpedig ez probléma, ha egyszer a főhős, Kálmánka bejárja a világot, hogy aztán a múltbeli Magyarországba is visszacsöppenjen egy kaland erejéig.

Utóbbi kifejezéssel nem lőhetünk nagyon mellé. Mintha csak Pelikán József alakját gyúrták volna egybe Gulliverével és Candide-éval: naiv főhősünk belevettetik a világba, ott pedig kénytelen szembesülni annak abszurd brutalitásával. Kálmánka egy fiktív magyar település, Záp szülötte, könyvünk pedig onnan indul, hogy „válasszuk meg a leghülyébbet” felkiáltással a falu polgármesterévé (illetve ispánjává) teszik meg őt. Innentől aztán felgyorsulnak körülötte az események. Változó időközönként különös ismeretlenek fejbe vágják és elhurcolják, Kálmánkából pedig minden lesz, amit csak el tudunk képzelni: a Golf-áramlat tulajdonosa, emigráns magyar miniszterelnök-jelölt, hajléktalan Berlinben vagy épp traktoros paraszt Iowában. Bejárja a vidéket, ami hiába termékeny, a nép éhezik, megismer számtalan radikális, emberirtó mozgalmat, de még a szerelem is rátalál egy „chilei–indiai–új-zélandi–amerikai–magyar” nő képében.

A történet nagy része az utóbbi szereplőhöz lesz hasonlatos: nem annyira abszurd, mint inkább sok. A szép, új világ finom árnyalatai szórakoztatóbbnak bizonyulnak, mint azok a látványos őrültségek, amelyek a különböző tájakat és berendezkedéseket jellemzik. A szerző persze érti a dolgát, és nagyon is hatásosan karikírozna végig, ha nem ragadná magával az houellebecqi vágy a borongásra és a felületes nagyotmondásra.

Közben még a főhős alakja is ellentmondásos. Hol Toldiként csörtet keresztül a tájon, hol pedig magyar Boratként járja a világot a gyengeelméjűség élő szobraként. De a „félindonéz–félburmai–félárja” ENSZ-főtitkár oldalán még egy afrikai országba is ellátogat, ahol felcsattan: nem kellene a gyilkos kormányt segélyezni, hiszen azzal csak a népnyúzó állapotok fenntartásához járulnak hozzá. A nyilvánvaló tényt ma diplomás emberek sem feltétlenül látják be, de úgy tűnik, a konferencia és a mosómedve szavakat sem ismerő naiv Kálmánkának mindez meg sem kottyan.

Idővel aztán a műfaji megkötéshez hűen a szerző még hihetetlenebb történéseket mutat meg: Kálmánka egy éjjel megtanul angolul, aztán váratlanul visszacsöppen a XX. századi Lipótmezőre. Előtte még azért találkozik egy romos város partján a filozófiaprofesszorral, aki okulásképp kifejti: „A mese a mi egyetlen csápunk a valóság felé. A mese bevallja, hogy hazudik; ez az egyetlen becsületes álláspont.” Ilyesmi lehetett Spiró célja is, csak épp mindezt már jóval élvezetesebb és izgalmasabb módon megmutatta a Feleségversenyben.