Mészöly Miklós: az író, aki után más lett a magyar nyelv

Pénteken lenne 97 éves. Ennek kapcsán megpróbáltuk felmérni, mit jelent ő ma a magyar kultúrában.

Mészöly Miklós szikár és rendíthetetlen. Mészöly Miklós egy kő, amit nem lehetett elmozdítani a helyéről. Mészöly szálfa ezüstfenyő, Mészöly az atlétatrikós író, a jelenkori magyar irodalom egyik legkülönösebb univerzumának megalkotója, Mészöly a hajlíthatatlan demokrata, aki a természeti állapothoz közeli vadságát a civilizáció körülményei között is mindig megőrizte. Mészöly Miklós az írók és irodalmárok jellemzéseiben kimeríthetetlen bánya, hiszen ahogy Esterházy Péter írta róla: „Mészölyről bármi eszünkbe juthat. Kevés ilyen ember van.” A 2001-ben elhunyt íróra születésnapján, mint 2004 óta minden évben, egész napos konferenciával emlékeznek szülővárosában, Szekszárdon. A pénteki emléknap kapcsán megpróbáltuk felmérni, mit jelent ma Mészöly Miklós a magyar kultúrában.

„Az erdélyi naplóírók olyan bennfentességgel és tömörséggel tudták leírni közvetlen életkörülményeiket, amitől nekem állandó hasonlítgatnékom támadt. Magamat hasonlítgattam hozzájuk” – eleveníti fel Erdély öröksége című korai olvasmányát Mészöly Miklós a Szigeti Lászlóval készített Párbeszédkísérlet beszélgető kötetében. „Vérbő információt adtak és írói modellt, sokáig evidens löketet jelentettek számomra. Már akkor úgy éreztem, Szekszárdhoz így kell, és majdnem ezen a nyelven kell hozzászólnom, nem azon a licsipocsi magyar mesélő hangon, amelyik elúszik a pontatlanul használt szavak, a kötőszavak meg a negédes vagy utálkozó jelzők árjában. Nem abból a hebrencs nyelvi világból kell először megszólalnom, amelyben minden lucskosítva van, és cukrosan ragad, mint a sárgabarack. Vagy a fos. Semmi keménység.”

Mészöly kemény volt, mint a mozdíthatatlan kő, vagy mint a gyémánt, írásaiban, ahogy Nádas Péter fogalmazott a Privát Mészöly című portréfilmben: „csak a lényegre koncentrált, minden díszítést kidobott”. Pontos volt és szigorú, volt „benne valami személytelenül fenséges, amely váratlanul egyszerre emlékeztet az élet és az irodalom (elfelejtett) kemény, pogány fenségességére” – írta róla Esterházy, és a végkövetkeztetést is ő vonta le: „Mészöly után más lett az irodalmi nyelv.”

Alkotói személyiség és az életmű gyakran vegyül egybe, ám ez az egység ritkán válik olyan hangsúlyossá, mint Mészöly esetében. A szövegekhez mérhető szigor és a keménység azonban nem jelentett humortalan kíméletlenséget – hangsúlyozza megkeresésünkre Szörényi László irodalomtörténész, a Mészöly Miklós Egyesület elnöke.

– Egyszer Kisorosziban nagyobb vendégsereg tanyázott a kertjében, és ezért egy idő után sorbaállás alakult ki a budi előtt. Miklós akkor elmesélte, milyen mély hatást gyakorolt rá a pöcegödör-tisztító Szekszárdon, amikor ő még gyermek volt, mert az utcában játszó gyerekek kinevették őt a mestersége gyakorlása közben. Akkor az öreg megállt, rájuk nézett, és tréfásan ezt mondta: „Ne nevessenek, úrficskák! A szép szar az jó!”

– Mészöly tökéletesen egyedi, senki mással össze nem téveszthető író, aki ezt az elkülönülést már igen korán megteremtette, tulajdonképpen az első novellái óta, amelyeket még a pécsi Sorsunkban közölt Várkonyi Nándor – folytatja Szörényi László. – Ennek ellenére, vagy éppen ezért, az úgynevezett „fiatal írók”, tehát a 60-as évek végén, 70-es évek elején kötettel jelentkező prózaírók valódi mintaképüknek és mesterüknek tartották, ő pedig valóban apaként viselkedett velük. Ez a Péterek nemzedékén, azaz Nádason, Lengyelen, Hajnóczyn és Esterházyn kívül még sok íróra, például Grendel Lajosra is érvényes volt. Ezt a szerepét egyébként sok más vállalása és elve mellett különösen utálták az elvtársak.

Mészöly szuggesztív személyiségét emelte ki Gerőcs Péter író is, aki Dér Asiával közösen készítette el Privát Mészöly című portréfilmjét, amelyben mások mellett Nádas Péter, Krasznahorkai László, Márton László, Kukorelly Endre és Pályi András személyes történeteikben idézik meg Mészöly Miklós alakját. – Nagyon nagy hatást gyakorolt a fiatalabb pályatársakra, emellett írói törekvései, radikális elbeszélői újításai elég hamar megkerülhetetlenné váltak mindenki számára a hetvenes és nyolcvanas évek irodalmi terében – fogalmaz Gerőcs. – Ez a két hatás egyidejűleg volt jelen, ugyanakkor a halálával mégis különvált: ma már kevesen olvassák. A szakmai, és valamivel szélesebb műkedvelői köztudatban jelentős alkotóként van ugyan számon tartva, de a személyes és közvetlen hatás megszűnésével a szövegei hozzáférhetősége is megváltozott.

Gerőcs szerint Mészöly Miklós ma két különálló emlékezeti művelet egyidejűleg jelenlévő figurája. – Egy anekdoták főszereplőjeként megjelenő, különleges, sármos pasas, aki könnyen teremtett kapcsolatot emberekkel, fiatal női szíveket rabolt, miközben Polcz Alaine-nel élt egy kívülről nehezen megérthető, sok évtizedes kapcsolatban, emellett van egy szerző, aki száraz, szikár, kopogós szövegek létrehozója; olyan szövegeké, amelyek az olvasó számára mindenképpen nehezen birtokba vehetők. Talán csak egy közös van a két Mészöly-figurában: a hajlíthatatlanság.

Bár hatása vitathatatlan, alakja megkerülhetetlen, analitikus, mindent darabjaira bontó intellektualizmusa azonban manapság mintha valóban gyanússá vált volna – hangzott el egy decemberi konferencián. Az atléta halála, a Saulus, a Film, A tágasság iskolája és a Családáradás szerzője nem divatos író.

– Ma már szinte egyáltalán nem gyakorol hatást a fiatalabb írónemzedékekre. Azzal, hogy én gondolkozom róla, olvasom műveit, értelmezem, próbálom megérteni alakját és pályáját, szerintem kivételt képezek a generációmban – fogalmaz Gerőcs Péter. – Úgy látom, hogy a kánon őrei, az irodalom idősebb szálláscsinálói mostanában vele kapcsolatban is inkább csak arra fordítják erejüket, hogy a nagy távolságra úszott irodalomtörténeti érdekességet részben visszaközelítsék hozzánk; visszalopják a köztudat peremvidékére.

Mészöly Miklós az elmúlt hónapokban A bilincs a szabadság legyen című könyv kapcsán ismét az érdeklődés középpontjába került. A kötet az író és felesége, Polcz Alaine klinikai pszichológus fél évszázados levelezését gyűjti össze, bemutatva kettejük viharos, megcsalásokkal, hazugságokkal, tettetéssel és fájdalmakkal zsúfolt házasságát. Örkény István bon mot-ja, miszerint nem volt náluk szebb emberpár a külsőségek hangsúlyozásában is remekül ellenpontozza kettejük tragédiáját, kiragyogtak bár, de rengeteget szenvedtek együtt.

Kapcsolatuk kezdete idilli szerelmi történet nyitányának is beillene. A lány belép a presszóba, kabátjának szára súrolja a férfi arcát, egymásra nevetnek, hazafelé már együtt indulnak, és még abban az évben összeházasodnak. Magukkal cipelt traumáik azonban belerondítottak a romantikus idillbe. Polcz Alaine a találkozáskor, 1948 elején túl volt egy rossz házasságon, a háború – ahogy arról az Asszony a fronton című memoárjában megrendítő őszinteséggel vallott – pedig begyógyíthatatlan lelki és fizikai sebeket ejtett rajta. A szovjet katonák erőszaktételei és a folyamatos nélkülözés kis híján az életét vette, felépült, ám a kezelésektől meddővé vált. Mészöly (született: Molnár) Miklós fiatal jogászként került a frontra, fogságba esett, hadbíróság előtt is állt, az elpusztított Budapestre visszatérve kétkezi munkából tartotta el magát. Találkozásukkor szabadúszó (vagyis szinte munkanélküli) író volt.

Kapcsolatukról korábban irodalmi pletykák, elbeszélések és Polcz Alaine férje halála után kiadott visszaemlékezései alapján alkothattunk képet. – A levelezés, miután egyidejű szövegeket tartalmaz, hitelesebben beszél kettejük viszonyáról – mondja Nagy Boglárka, A bilincs a szabadság legyen szerkesztője. – A házasságukról kibontakozó kép az évek múltával éppannyira válik bonyolulttá, mint amennyire egy több évtizedes kapcsolatot remegtetnek meg időről időre hullámvölgyek. A levelezésükből kiolvasható, hogy a két autonóm alkotóember közötti viszony kezdettől fogva érzelmileg és intellektuálisan is a kölcsönösségen alapult, ami nem szűnt meg 54 éven át, és nyilvánvalóan két ember döntéseinek következtében lehetett így.

Leveleiket nem a nyilvánosságnak címezték, a személyes írások megjelentetése pedig legtöbbször felveti a kérdést, meddig merülhetünk el az alkotók életében. – A híres emberek magánélete mindig is izgatta a közönséget, és alkalmat teremtett a pletykára – feleli kérdésünkre Nagy Boglárka. – Az efféle személyes dokumentumok nagyon sok információval szolgálnak egy adott korszakról, egyúttal hiteles korrajzok. Engem szerkesztőként a magánéleti bonyodalmaknál sokkal jobban érdekelt, hogy a számomra történelemként ismerhető időszakban hogyan zajlottak Mészölyék hétköznapjai, hogyan alakult a pályájuk, hogyan kommunikáltak egymással, honnan jön, milyen családból ez a két ember, hogyan lettek meghatározó alakjai a szellemi életünknek. A könyv egyébként a harmadik utánnyomásnál jár, úgy tűnik, érdekli az embereket. Mindkettejük életműve a Jelenkor Kiadónál jelenik meg, s azt tapasztaljuk, hogy megújult kíváncsisággal veszik kezükbe az olvasók Mészöly Miklós és Polcz Alaine könyveit.

Felesége visszaemlékezései alapján sokan apolitikusként jellemzik Mészölyt, aki azonban a szó nemes értelmében nagyon is politikus volt – hívja fel a figyelmünket az író közéleti szerepére Szörényi László. – Nagy hatást gyakorolt az induló Fideszre, A negyedik út című esszékötetét 1990-ben egyenesen a pártnak ajánlotta. És hogy milyen politikai-ideológiai elvek vezérelték Mészölyt? Elsősorban az igazság szeretete, a hazugság gyűlölete és a kitartás. Mindnyájan ismerjük híres mondását, amely valahogy úgy szól, hogy „ha fal is állja utadat, törjél rajta rést, és aztán azon menj tovább”.

A nagy nemzetközi siker, bár erre pályája során mutatkozott esély, végül elkerülte Mészölyt. – Nem tett engedményt azért, hogy a nyugat-európai kultúrákban megértsék – fogalmazott ezzel kapcsolatban Krasznahorkai László a Privát Mészölyben. Márton László ugyanott hozzátette, azon dolgozott, hogy sok munkával minél kevesebb külső elismerést érjen el.

Szörényi László ugyanakkor úgy látta, Mészöly nagyon örült minden egyes külföldi megjelenésének és amennyire tudta, beszerezte a róla szóló kritikákat is. – Tehát szó sincs arról, hogy szándékosan elkerülte volna a legnagyobb sikert jelentő díjakat, hanem egyszerűen eddig egyelőre ismeretlen okokból nem jött neki össze. Végül talán úgy foglalható össze, hogy a saját szerepéről mi volt a véleménye, ahogyan ő foglalta össze egy igen emlékezetes kiállításmegnyitón Bálint Endre szerepét a magyar művészetben, a festő és grafikus saját szavait idézve: „Párizsi éveim alatt megőriztem magyarságomat, és most meg kell őriznem azt, amit Európa bízott rám: az igazság és szabadság áramainak érintésétől keletkező új Formát.”