Enzo Ferrari maga volt az istenáldotta tehetségű autóversenyző, egyúttal autóépítő mérnök zseni, aki egy személyben teremtette meg a világ legismertebb versenyistállóját és a kizárólag piros, sárga vagy fekete színben kapható luxussportkocsikat. Odaadó családapa, munkáltató és hatalmas szociális szolidaritással rendelkező törvénytisztelő olasz. A Ferrari-rajongók teljes joggal tekintik Enzót – vagy ahogy ő neveztette magát, il Commentadorét (a parancsnokot) – minimum félistennek. Nos ezek az állítások nem szerepelnek Brock Yates Ferrari-életrajzában, az Enzo Ferrari – a birodalom, és ami mögötte van című kötetben.
Ehelyett a könyv borítójához illő sötét kép bontakozik ki az autóversenyzőről és autógyár-alapítóról. Természetesen egy életrajz kizárólag akkor lehet érdekes, ha az író minimum objektív, de inkább ellenséges az alannyal szemben (a rajongói biográfiáknál nincs unalmasabb dolog a világon), de amit Yates csinál, az talán túlmegy egy újságírótól megengedhető határon. Az hagyján, hogy a versenyzői karrierje elemzéséből az világlik ki, mintha Ferrari szimpla kutyaütő lett volna, aki csak akkor nyert, ha pedállal hajtott autók ellen állt ki. De az olvasóban akkor kezd motoszkálni, hogy ennyire rossz nem lehet senki, amikor Ferrari versenyistálló-vezetői, majd autógyáros karrierje kerül terítékre. Yates azon a véleményen van, hogy a Ferrari, mint autómárka nem sok újat hozott az autóipar történetébe, de amit mégis, Enzónak ahhoz sem volt semmi köze.
No, egy percre sem állítjuk, hogy Enzo Ferrari ne lett volna egy hiú, arrogáns, önző despota, akit semmi és senki nem érdekelt, csak a győzelem (a szó sport- és üzleti értelmében egyaránt), de az erősen kétséges, hogy e mentalitásában ő jelentősen különbözött-e szaktársaitól. Ferrari 1898-ban született, és a tízévesen látott autóverseny hatására eldöntötte, hogy ő is autóversenyző lesz. Az első világháborúban a hegyi lövészeknél szolgált, majd az autóiparban próbált elhelyezkedni. Néhány év múlva először tesztvezető lett, majd versenyzői szerződést kapott az Alfa Romeótól.
Nem sokkal később már a csapatvezetés kezdte érdekelni, így 1929-ben megalapította a Scuderia Ferrarit, amely először még az Alfa Romeo versenyrészlege volt. A siker azonban nem volt teljes, a nagy autógyárakkal, például a Mercedesszel nem tudták felvenni a versenyt, így 1939-ben a Ferrari csapat feloszlott, Enzo pedig visszatért sportigazgatóként az Alfa Romeóhoz. Az azóta is létező versenyistálló (amely kezdetben még több bajnokságban is indult, csak később specializálódtak a Formula–1-re) és az autógyár 1947-ben alakult újra.
Enzo életét végigkísérték az ellentmondások (és itt az ellentmondás csupán egy eufemizmus a millió kifogásolható, szégyenletes tényre). Nem volt híve a békés csapatszellemnek, ehelyett sportot űzött a csapathoz tartozó sofőrök, mérnökök, szerelők összeugrasztásából. Úgy tartotta ugyanis, hogy a feszültség sarkallja a maximális teljesítményre az embert. Autokrata volt, aki a vádak szerint olyannyira a végsőkig hajtotta embereit, aminek következtében sokan meghaltak. Az ötvenes-hatvanas években hét Ferrari-pilóta szenvedett halálos balesetet, bár akkoriban azért az autóversenyzés sokkal veszélyesebb foglalkozás volt. Kezdetben szoros személyes kapcsolat fűzte a pilótáihoz, de ahogy sorban meghaltak, úgy döntött, hogy a jövőben távolságot tart tőlük a későbbi fájdalom csökkentése érdekében.
Szóval Ferrari valós élete is sok alapanyagot szolgáltat egy negatív végkicsengésű történethez. Yates könyvében (amely korántsem új, az eredeti kiadás már Enzo 90 éves korában bekövetkezett, 1988-as halála után három évvel megjelent) azonban egyértelműen szándékosan a legvadabb tényeket és pletykákat sorolja, miközben a pozitív vetületeknek mintha kevesebb figyelmet szentelne. Pedig Yates nem volt senki az autós újságírás világában, sőt 2016-ban, a halálakor sok nekrológ a szakma nagy öregjeként emlékezett meg róla, aki négy évtizedig volt a Car and Driver autós magazin szerkesztője.
Ugyanakkor megbecsült újságírótól méltatlan módon a Ferrari-könyve tele van feltételezésekkel, legendákkal, pletykákkal. Noha ezeknél megjegyzi, hogy erre vagy arra nem talált semmi bizonyítékot, így nem több spekulációnál, ennek ellenére azért nagy élvezettel taglalja ezen anekdotákat. Az olvasók pedig a harmadik szó után – vélhetően a szerző szándékaival összhangban – már nem is emlékeznek a hiteltelenségről szóló figyelmeztetésre, és kész tényként fogadják be az olvasottakat. Például Ferrari feleségéről, Lauráról azt írja, hogy „sokáig azt beszélték, hogy revütáncosként, és alkalmi puttanaként [a prostituált durva megfelelője] rendszeresen megfordult a versenyzők által kedvelt bárokban”. Enzo és felesége – akinek halálát megint csak pletykákra alapozva a szifilisznek tulajdonítja – egy névtelenséget kérő „valaki” állítása szerint csak névleg váltak el, hogy ezzel tereljék el a hatóságok figyelmét, amikor Laura bőröndben külföldre csempészett több millió dollárt.
E problematikus részletek ellenére a könyv főként az autóversenyzésről szól, így azok, akiknek könnyet csal a szemébe, ha egy több soros mondatban vagy tucatnyi típusszám, motorhenger-rövidítés, köbcenti és hasonlók vannak, biztosan jól fognak szórakozni. A többiek várjanak az évtizedek óta a „fejlesztési pokolban” időző filmváltozatra, amelyben Hugh Jackman fogja játszani a címszereplőt.
Btock Yates: Enzo Ferrari – a birodalom, és ami mögötte van
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2017
523 oldal, 4999 forint
