Nem sokkal később már a csapatvezetés kezdte érdekelni, így 1929-ben megalapította a Scuderia Ferrarit, amely először még az Alfa Romeo versenyrészlege volt. A siker azonban nem volt teljes, a nagy autógyárakkal, például a Mercedesszel nem tudták felvenni a versenyt, így 1939-ben a Ferrari csapat feloszlott, Enzo pedig visszatért sportigazgatóként az Alfa Romeóhoz. Az azóta is létező versenyistálló (amely kezdetben még több bajnokságban is indult, csak később specializálódtak a Formula–1-re) és az autógyár 1947-ben alakult újra.
Enzo életét végigkísérték az ellentmondások (és itt az ellentmondás csupán egy eufemizmus a millió kifogásolható, szégyenletes tényre). Nem volt híve a békés csapatszellemnek, ehelyett sportot űzött a csapathoz tartozó sofőrök, mérnökök, szerelők összeugrasztásából. Úgy tartotta ugyanis, hogy a feszültség sarkallja a maximális teljesítményre az embert. Autokrata volt, aki a vádak szerint olyannyira a végsőkig hajtotta embereit, aminek következtében sokan meghaltak. Az ötvenes-hatvanas években hét Ferrari-pilóta szenvedett halálos balesetet, bár akkoriban azért az autóversenyzés sokkal veszélyesebb foglalkozás volt. Kezdetben szoros személyes kapcsolat fűzte a pilótáihoz, de ahogy sorban meghaltak, úgy döntött, hogy a jövőben távolságot tart tőlük a későbbi fájdalom csökkentése érdekében.
Szóval Ferrari valós élete is sok alapanyagot szolgáltat egy negatív végkicsengésű történethez. Yates könyvében (amely korántsem új, az eredeti kiadás már Enzo 90 éves korában bekövetkezett, 1988-as halála után három évvel megjelent) azonban egyértelműen szándékosan a legvadabb tényeket és pletykákat sorolja, miközben a pozitív vetületeknek mintha kevesebb figyelmet szentelne. Pedig Yates nem volt senki az autós újságírás világában, sőt 2016-ban, a halálakor sok nekrológ a szakma nagy öregjeként emlékezett meg róla, aki négy évtizedig volt a Car and Driver autós magazin szerkesztője.
Ugyanakkor megbecsült újságírótól méltatlan módon a Ferrari-könyve tele van feltételezésekkel, legendákkal, pletykákkal. Noha ezeknél megjegyzi, hogy erre vagy arra nem talált semmi bizonyítékot, így nem több spekulációnál, ennek ellenére azért nagy élvezettel taglalja ezen anekdotákat. Az olvasók pedig a harmadik szó után – vélhetően a szerző szándékaival összhangban – már nem is emlékeznek a hiteltelenségről szóló figyelmeztetésre, és kész tényként fogadják be az olvasottakat. Például Ferrari feleségéről, Lauráról azt írja, hogy „sokáig azt beszélték, hogy revütáncosként, és alkalmi puttanaként [a prostituált durva megfelelője] rendszeresen megfordult a versenyzők által kedvelt bárokban”. Enzo és felesége – akinek halálát megint csak pletykákra alapozva a szifilisznek tulajdonítja – egy névtelenséget kérő „valaki” állítása szerint csak névleg váltak el, hogy ezzel tereljék el a hatóságok figyelmét, amikor Laura bőröndben külföldre csempészett több millió dollárt.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!