„Az iszlámra nálunk verbális kilövési engedély van érvényben”

Sayfo Omar író, újságíró a határkerítés szükségességéről, az Allah-Tanri vitáról és Orbán János Dénes tehetséggondozójáról.

– Eddig főként ismeretterjesztő szövegeiről volt ismert. Mi vitte a regényírás felé?
– A gondolat régóta érlelődött bennem, a legnagyobb lökést pedig Houellebecq Behódolás című könyvének megjelenése adta. Ez a nyugati értelmiség egy részének teljesen legitim félelmét fogalmazza meg Európa iszlamizációjával szemben. Magam viszont némiképp csalódtam benne. A szerző a regény negyven százalékában a saját irodalomtörténeti fejtegetéseit adja elő, és kevésbé a társadalomra reflektál. A téma kutatójaként számomra a könyvnek így mindössze húsz-harminc százaléka volt érdekes. Azt éreztem, hogy Európa történelméből és a nyugat-európai társadalmi folyamatokból kiindulva nem egy reális forgatókönyvet mutat be, inkább csak a félelmeket vázolja a szerző. Európában még soha nem volt olyan, hogy egy heterogén, szervezetlen, egymással rivalizáló közösség hirtelen összefogjon és átvegye a hatalmat a többségi társadalomtól. Hamarabb jutottak el a feszültségek arra a szintre, hogy a többségi társadalom felhatalmazta az aktuális politikai elitet a probléma radikális megoldására. A regényem azt a lehetőséget vázolja fel, hogy miként születhetnek drasztikus megoldások a jelenlegi konfliktusokra válaszul.

– Ezek a feszültségek megjelentek már Magyarországon is, bár sem menekültek, sem iszlámhívők nem élnek itt nagy számban. Mégis, az ember kétszer is meggondolja, hogy olvasson-e mondjuk a villamoson egy Allah tágas földje című regényt.
– Nálunk az iszlámellenesség tényleg új keletű. Édesapám szír, viszont én alföldi protestáns környezetben, Debrecenben szocializálódtam. Soha nem volt részem negatív diszkriminációban, szemtől szemben legalábbis nem. Fölfokozott közhangulatban persze gyakori, hogy az emberhez ismeretlenek negatívan viszonyulnak, előítéleteikből indulnak ki, és azt feltételezik, hogy neved, származásod miatt nem vagy lojális a magyar nemzethez. Ez bosszantó, de ami ennél negatívabban érint, hogy szűk másfél év alatt teljesen elértéktelenedett az iszlámkutatás mint szakma Magyarországon. A magyar orientalisztikának nagy hagyományai vannak, mégis rendkívül nehéz helyzetben van. A legkiválóbb kollégák szinte már soha nem szólalnak meg, vagy pedig alaposan megválogatják a szavaikat. Nem akarnak maguknak ártani azzal, hogy népszerűtlen, vagy a politikai diskurzusból kilógó szakmai véleményt fogalmaznak meg. Így a hangadók a kérdést politikai, ideológiai szemüvegen keresztül vizsgáló figurák lettek. Az iszlámról való közbeszédben nem a tényekről vitatkozunk mostanában, hanem narratívákról, ami ellehetetleníti, hogy tisztán lássunk. A témában kevésbé jártas, jó szándékú emberek pedig, alternatíva híján, kénytelenek elhinni a sületlenségeket.

– És az ön helyzetét nem nehezíti mindez a kormányközeli médiában, ahol a cikkei megjelennek? Látjuk, hogy hiába fogalmaz meg a téma szakértőjeként véleményt, a valóság sokszor felülírja ezt. Janan Mirwaisról például ön írta korábban, hogy pozitív példa az integrációira, mégis egy csapásra lett „afgán férfi” a kormánykommunikációban.
– A kormány alapvető irányaival ettől még egyet tudok érteni. Szerintem is kell határkerítés, én is úgy gondolom, hogy az ország lakosságának összetételét hiba volna megváltoztatni, és azzal is egyetértek, hogy az emberek dönthetik el, kikkel szeretnének együtt élni. De a narratívateremtésre nálam sokkal alkalmasabb emberek is vannak. A magam szempontjából a szakmai hitelességet tartom szem előtt, és ebből eddig nem kellett engednem. Ami a kérdés másik felét illeti, Janan Mirwais integrációjának sikerét, ha jól tudom, nem vitatták el, és korábban olyanok ismerték el, mint Kósa Lajos. A politikai támadás egy másik dolog. Attól, hogy valaki nem megy át a legszigorúbb átvilágításon, még millió módon lehet hasznos tagja a társadalomnak.

– A szakmai álláspont és a kormánykommunikáció mégis szembekerülhet egymással. Emlékezzünk csak a politikusra, aki beszámolt róla, hogyan szaladt az európai no-go zónában, miközben ön arról írt, hogy Európán belül nincsenek ilyenek.
– Értelmezési különbségről van szó. Én a no-go zóna eredeti jelentését szem előtt tartva azt mondtam, hogy nem léteznek Európában olyan területek, ahol a kormány elvesztette az ellenőrzést, ahol a helyi erők kitűzték a zászlót, és nem engedik be a többségi társadalom tagjait. Aztán kiderült számomra, hogy a no-go zóna az általunk használt értelmezésben társadalmilag alacsonyabb státuszban lévő emberek által lakott területet jelent, ahol az átlagnál sötétebb a bőrszín, és nem érzi magát komfortosan a többségi társadalom minden tagja. Ilyen értelemben nyilván vannak no-go zónák Nyugat- és Kelet-Európában is. A mi „no- go zónáinkat” és szociális problémáinkat pedig a nyugati média is ugyanúgy túldimenzionálja, mint mi az övékét.

– Magyarországon az iszlámellenesség mennyivel erősebb ma, mint néhány évvel ezelőtt?
– Az iszlámellenesség a 2015-ös migránsválság előtt nálunk szubkulturális jelenség volt. Mára ez gyökeresen megváltozott. Mivel az új narratívában az iszlám az abszolút rossz megtestesítője, gyakorlatilag verbális kilövési engedély van rá érvényben. Magyarországon viszont az egésznek ma sincs társadalmi relevanciája. Öt- és tízezer közötti számú muszlim él itt, és ezek talán húsz százaléka gyakorolja a hitét. A középső és felső középosztályba tartoznak, nincsenek muszlimok által lakott környékek, nincs terrorveszély. Így az iszlámellenes közbeszédnek nincs társadalmi tétje sem. Ezért is közelíthetünk hozzá narratívákon keresztül. Mi ezt a diskurzust a saját nemzeti önképünk építésére, újrafogalmazására használjuk föl. Mítoszokat teremtünk, amiknek a károk mellett haszna is van: végre helyreállni látszik a történelem során megtépázott nemzeti büszkeségünk, és talán hamarosan leküzdjük azokat a Nyugattal szembeni irracionális komplexusainkat is, amik minket, konzervatív embereket régóta frusztrálnak.

– Az itt élő muszlimok megítélése miatt nincs mégiscsak tétje? Vagy ott vannak azok az időlegesen itt tartózkodó külföldiek, akikre ráhívják faluhelyen a rendőrséget, migránsveszélyt kiáltva.
– Tény, hogy a magyarországi muszlimok most számkivetve érzik magukat. Ez rossz. Ezzel együtt viszont az is érezhető, hogy a magyar társadalomban hagyományosan jelen lévő feszültségek kiszorulóban vannak a közbeszédből. Gondolok itt a cigányellenességre vagy az antiszemitizmusra. Most egy képzelt, démonizált ellenségre, egy itt alig létező kisebbségre irányítjuk rá a hagyományos sztereotípiákat. De akik itt vannak, és ismerjük őket, azokra mégiscsak hamar rámondjuk: na jó, ők mások, velük nincs baj. Ahogy Mirwaisra is azt mondta régebben Kósa: de hát te magyar vagy.

– Regénye a Kárpát-medencei Tehetséggondozónál (KMTG) jelent meg, ami a hozzá áramló közpénzmilliárdok miatt folyamatosan támadások kereszttüzében van. Ez nem tántorította el a kiadótól?
– Nyilván, ha valahol pénz van, ott vita is lesz. Szakmailag kiváló, őszinte embereket ismertem meg a KMTG-ben, akik a politika minden spektrumáról érkeztek. Vannak persze Fidesz-szimpatizánsok, de momentumos aktivista is akad errefelé. Politikai nyilatkozatot sem várnak el tőlünk. És örülök annak is, hogy lehetőséget kapnak itt olyan kiváló erdélyi és kárpátaljai szerzők, akiket korábban nem támogatott az anyaország.