Nabokov istenítette, Woolf félredobta a százéves Ulyssest

Egyesek vallási áhítattal fogadták, mások a „semmi” irodalmának kiáltották ki James Joyce korszakos regényét.

Még ki sem adták teljes egészében, de a közönség már korszakalkotó műremekről beszélt. Ahogy a The A. V. Club is írja: a kezdet kezdetétől szinte vallásos áhítat fogadta az Ulyssest, amelyet éppen száz éve, 1918 márciusában kezdett közölni a The Little Review. Ahogy ilyenkor lenni szokott, mások rögtön világvégét kiáltottak: James Joyce elhozta nekünk a „semmi” irodalmát, az Ulysses az antiművészetet emeli piedesztálra – állították. A többség persze idáig sem jutott, s a Joyce-regény végigolvasása afféle kihívássá vált. Miközben itt jóval könnyebb a dolgunk, mint ha Az eltűnt idő nyomában, esetleg A tulajdonságok nélküli ember több ezer oldalát szeretnénk végigrágni. Mégis tartja magát a vélekedés: az Ulysses a valódi próbatétel.

Az egyetlen nap eseménysorát közel hétszáz oldalon részletező regény híre viszonylag hamar elért a magyar olvasóközönséghez: Kállay Miklós a Literatura 1926/7. számában magasztalta a kötetet. „Az egész művet szellemében még leginkább Rabelais hatalmas alkotásához, a Gargantuához lehet hasonlítani, s amint Rabelais műveinek groteszk példázataiban benne van az egész kora, úgy ott lüktet az Ulyssesben is az egész mai élet” – vélekedett az író-műfordító. Addigra már összeállt a nagy egész: a regény 1920-ig jelent meg folytatásokban, majd a teljes mű 1922-ben látott napvilágot. Igaz, az első fordítására 1947-ig várni kellett. A nagyközönség mégsem Gáspár Endre változatával, hanem a Prae révén a magyar Joyce-nak tekintett Szentkuthy Miklós fordításában szerethette meg igazán a művet.

Közel negyven évvel később, 2012-ben a Magyar James Joyce Műhelynek köszönhetően elkészült az újabb magyar változat. Kappanyos András mellett Szolláth Dávid, Kiss Gábor Zoltán és Gula Marianna vállalta a feladatot, hogy átdolgozza Szentkuthy 1974-es változatát. Gula ennek szükségességét így indokolta akkor a Kulternek: a Prae szerzője túlságosan önmaga képére formálta a Joyce-szöveget. Ami persze megadta a zsenialitását is, mégis más volt, amikor az eredeti „come up, you fearful jesuit” helyett mi azt olvashattuk: „hozzám, te Loyola Diabolica”. Gula most lapunknak hozzátette: a fordítások megsokszorozódása egyben tükrözi az Ulysses sokarcúságát is.

De miben áll a jelentősége a műnek, amelyet Vladimir Nabokov isteninek, Ernest Hemingway átkozottul csodálatosnak, Hamvas Béla pedig vad képzettársítások tömegének nevezett? Vagy vehetjük Aldous Huxley-t is, aki a valaha volt egyik legsemmitmondóbb és legjelentéktelenebb könyvről beszélt, esetleg Virginia Woolfot, aki kétszáz oldal után azzal a felkiáltással dobta félre a regényt: életében semmi sem untatta még ennyire. Valószínűleg ez tükrözi jelentőségét: a legnagyobbak is úgy érezték, hogy muszáj reagálniuk, szóljanak a csodálat vagy épp az értetlenség hangján.

– Bár nem volt ez mindig így, mára már nem szorul bizonyításra, hogy az Ulysses a XX. század egyik legjelentősebb irodalmi alkotása, melynek nyelvi és formai virtuozitása, stilisztikai és elbeszéléstechnikai sokarcúsága olvasói és újraolvasói számára kiapadhatatlan öröm forrása – jegyzi meg ennek kapcsán Gula. A Debreceni Egyetem adjunktusa szerint az Ulysses mai aktualitása viszont túlmutat az esztétikai szférán. A szöveg egyrészt erős gyökerekkel kapaszkodik az ír talajba, miközben magán hordja Joyce európai vándorlásának számtalan nyomát is. Éppígy áll a helyzet a főhős, Leopold Bloom identitásával: már Írországban született, de Szombathelyről származó magyar migráns az apja. Ennek jegyében egyébként 1994-től rendeznek Bloom-napot Szombathelyen. (Június 16., amikor a cselekmény játszódik, nemzetközi irodalmi ünnep is egyben.)

Gula hozzáteszi: mindez mégsem gátolja meg egy ponton Bloom állampolgártársait abban, hogy az ír nemzet fogalmából kizárják őt. Hogy miért? Mindössze egy félreértésen alapuló, valótlan pletykából kifolyólag. A fordító szerint a cselekmény tragikumát mégis ellenpontozza az irónia, a játékosság, az állandó alakváltások.

Ideje hát az újraolvasásnak, s erre biztat bennünket az említett Kállay-írás is: „Amit Balzac ötven kötetben írt meg, az itt egy kötet és egy nap kalandos Odysseiájában sűrűsödik össze.”

Nem is tűnik már olyan leküzdhetetlen akadálynak az a röpke hétszáz oldal.