A feleletért bizony alá kell merülni egy ízig-vérig naiv ellenség, egy hithű kommunista korlátolt és nevetséges, szinte képregényszerű világába. Az ő szemüvegén keresztül kell áhítani az internacionálét és Julikát, a politikai vezetőkhöz hasonlóan ártatlan menyasszonyt.
Az elbeszélő főhős egy tótkomlósi születésű magyar–szlovák politikai tolmács. Egy zöldfülű, baklövéseinek súlyát sem sejtő, jelentéktelen figura, aki viszont magának Kádár elvtársnak tolmácsol. A Moszkvában végzett névtelen főhadnagy jóvoltából mégis a tűz körül szimatol az olvasó, éppen ott, ahol a propagandát főzik, és éppen akkor, amikor a baráti Csehszlovákiát készül lerohanni a magyar haderő.
A történelem leginkább a gyakran pufogtatott korabeli politikai szlogenekben, szófordulatokban van jelen: „Csehszlovákiában az érdekellentéteket már nem az osztályharc jellemzi”; „kérek engedélyt kérdezni”; „te ideológiailag zavaros vagy”; „te seggnyaló, csókos ruszkibérenc”, valamint a tárgyi környezet szintjén: a kofolában, az „áj kent getnó”-ban és egyéb jelképessé vált apróságokban is visszaköszön. Néhány ismertebb politikatörténeti fordulat, dátum, újságcikkrészlet említése szavatol azért, hogy karikatúraszerű hősünk ne távolítson el bennünket teljesen a valóságmegfelelésektől. Amit ugyanis a szerző kitalál, és ami a Tankomot emlékezetessé teszi, az egy, az elbeszélőhöz kapcsolódó, bravúrosan végigvitt prózapoétikai trükk. A szöveg néhány pontján, majd egyre kiterjedtebben összemosódik egy óvodás és a már felnőtt katona tudata. Mikor a szűklátókörűség már egészen szélsőségessé formálja a főszereplő figuráját, akkor valóban egy óvodás tudatállapotába zuhan. Sőt. Maga az alak is megkettőződik a szemünkben: egyszerre látjuk kisgyerekként műanyagkatonásdit játszani és felnőttként harckocsit vezetni.
Ezt a nézőpont-összecsúszást és figurakettőzést jelképezi a motívum, a mindig saját, dédelgetett gyerekkori álom, a „tankom”. A műanyagkatonázás pedig nem más, mint akarnokság, hogy mi legyünk a fő mozgatók. Persze ehhez korlátolt tudatú hadnagyok is kellenek. Olyan alattvalók, akik a gyermeki felelőtlenségért cserébe szívesen becsapják önmagukat. A szerző most is – mint első nagyregényében, a Török tükörben (2009) – az ellenség perspektíváján keresztül láttat. A hithű kommunista lelkesült nézőpontja és nyelvi kliséi egyszerre empátiára és folyamatos korrekcióra késztetik az olvasót. Ez a hatás pedig a nagyszerű, kompakt kivitelezésnek köszönhetően hátborzongatóan humorosra sikerült. Főleg a hadnagy Julikához vagy Špión nevű „barátjához” írt, csaknem ódai hangvételű magánleveleit olvasva, melyekben az áthúzások alatt komplett államtitkokra lelhetünk a címzettel együtt. „Egyébként még az is jó hír, hogy július 26-án Kádár János egy hadosztállyal hozzájárult Csehszlovákia lerohaná területén tartandó nagyszabású hadgyakorlathoz nem történt semmi különös. Zárom soraimat, nagyon szeretlek téged. 1968. július 26.”
