Ami elmúlt, nem tér vissza többé

Az Én és Kaminski XXI századi csetlésünk-botlásunk regénye.

A Kehlmann-recenziót nyilván személyes élményekkel illik kezdeni: mennyit jelentett a cikkszerzőnek az Én és Kaminski, amelyet hosszú, emlékezetes vonatutak során olvasott rongyosra a felnőttkor küszöbén. Aztán jöhet a szerző jelentőségének behatárolása. A XXI. századi német próza állócsillagáról beszélünk, akinek legnagyobb sikerét A világ fölmérése jelentette. Ebben egyszerre mesélte el Alexander von Humboldt és Carl Friedrich Gauss élettörténetét. Ezen a ponton érdemes a két jeles kutató, illetve Kehlmann életpályája között párhuzamot vonni: mondjuk a természettudósoktól vett idézetekkel érzékeltetni az író törekvéseit.

Emeljünk ki olyan mondatot, amely meghökkentő, új lehet a közönségnek, ezzel máris bizonyítjuk, hogy jó ismerői vagyunk az említett uraknak. A legjobb pedig, ha a párhuzam rezonál az Én és Kaminski történetére is: utazás a csillagok közt Gauss-szal, Európán keresztül Kehlmann-nal. A végén csak úgy mellékesen térjünk ki Wolfgang Becker 2015-ös filmváltozatára, tegyük egyértelművé, hogy láttuk, de nem találtuk méltónak a kötethez. Hiszen, mint említettük, a fontos vonatutak, a magával ragadó mondatok, a jelentőség, közünk a regényhez.

Hiába, mindez hiába: az Én és Kaminski leleplezett rég minden trükköt, kritikusi technikát. Kehlmann 2003-as regénye egy James Boswell-idézettel indul. Ebben azt olvassuk: „Nem tüntetnek ki különleges figyelmükkel a legjelesebb koponyák? Lépten-nyomon megmutatkozó nemes lelkem bizonyos mérvű ismerettel, mindenféle ötlettel, eredeti humorral és ugyanilyen kifejezésmóddal párosul; továbbá, úgy gondolom, figyelemre méltó emberismerettel.” Ahogy a jeles skót életrajz- és naplóíró 1764-ben, úgy látta magát több mint három évszázaddal később Kehlmann hőse, Sebastian Zöllner. Ő, a küszködő művészetkritikus, aki a félig-meddig már elfelejtett, sokak által rég halottnak hitt festő, Manuel Kaminski életrajzának megírásával kívánja megszerezni a neki oly rég kijáró elismerést. Mert hát mi lehetne nagyobb dobás a Matisse-szal is kapcsolatba kerülő művész biográfiájánál?

Ötletei persze akadnak még. „Már régóta tudtam, hogy ideje könyvet írnom. A karrierem jól indult, de most megtorpant. Először valami polémiára gondoltam, támadásra egy ismert festő vagy irányzat ellen; a fotórealizmus agyagba döngölése lebegett a szemem előtt, aztán a fotórealizmus apológiája, de egyszer csak a fotórealizmus kiment a divatból. Hát akkor miért ne írhatnék életrajzot?” – teszi fel a kérdést a regény egy pontján. Jelöltjei is vannak, csak hát Balthus közben meghal, Lucian Freud pedig tárgyalni kezd egy másik művészetkritikussal, így marad Kaminski.

Ambíciói később sem kopnak, miközben folyamatosan tapasztaljuk küszködését: volt barátnője kidobja, az apró kiadások is problémát jelentenek számára. Korunk hőse mindent egy lapra tesz fel, nagyratörő céljaiból viszont nem enged: márpedig ő valakivé válik a nap végére. Elbizakodottsága persze rendre visszapattan környezetéről: mások valahogy még sincsenek meggyőződve a Boswell-féle „bizonyos mérvű ismeretről”, illetve „eredeti humorról és ugyanilyen kifejezésmódról”.

Az Én és Kaminski XXI. századi csetlésünk-botlásunk regénye, mások szemében nevetségesnek tetsző küldetéstudatunké, hitünké, hogy az öt perc hírnév kivívására igenis képesek vagyunk. Csak odaállunk Kaminski mellé, megtudunk róla valamit, amit más még nem, és hírvivőként minket is keblére ölelhet a nagyközönség. A posztmodern kor embere helyet követel magának. Mert minek is eredeti művel előállni, valami sokkolóan újjal meglepni a közönséget, ha egyszer kereshetünk valami elfeledett, jól eltalált idézetet is, amellyel remekül tudjuk érzékeltetni helyzetünket? Ha minden már csak a másolat másolatának másolata, minek törjük magunkat?

A tükröződések majd megmentenek bennünket, miként Kaminski legismertebb festményei is ezzel a technikával, az egymással szembeállított tükrök fényeivel játszanak. Zöllner pedig méltán gondolja, hogy ha ő visszaad valamit a legendás alkotó csillogásából, hát rá is vetülhet kicsi a hírnévből. Nem is írhatná le mindezt jól eltaláltabb jelenet, mint az Én és Kaminski kiállításlátogatása. Felcsillannak a szemek, s tolong mindenki: igaz, nem sokat tudnak a festőről, de hát olyan pillanat ez, amelyet meg kell ragadni.

Ahogy Kaminski is meg kívánja ragadni a lehetőséget, hogy Zöllner által találkozhat rég elvesztett szerelmével. Kettejük útjának története a regény, a végére ugyanazzal a felismeréssel, mint az említett galériában: a múltba tűnő dolgoknak rég nincs akkora jelentőségük, mint hinnénk. Keserű lecke ez, hiszen a XXI. századi sikerreceptek fő szabálya: sosem lehet késő. A Magvetőnél most újra megjelenő Én és Kaminski azért is korszakos regény, mert szembesít vele: ami elmúlt, nem tér vissza többé. Aki pedig csupán más múltjába bekerülve szeretné megcsinálni a szerencséjét, bukásra van ítélve.