A Kehlmann-recenziót nyilván személyes élményekkel illik kezdeni: mennyit jelentett a cikkszerzőnek az Én és Kaminski, amelyet hosszú, emlékezetes vonatutak során olvasott rongyosra a felnőttkor küszöbén. Aztán jöhet a szerző jelentőségének behatárolása. A XXI. századi német próza állócsillagáról beszélünk, akinek legnagyobb sikerét A világ fölmérése jelentette. Ebben egyszerre mesélte el Alexander von Humboldt és Carl Friedrich Gauss élettörténetét. Ezen a ponton érdemes a két jeles kutató, illetve Kehlmann életpályája között párhuzamot vonni: mondjuk a természettudósoktól vett idézetekkel érzékeltetni az író törekvéseit.
Emeljünk ki olyan mondatot, amely meghökkentő, új lehet a közönségnek, ezzel máris bizonyítjuk, hogy jó ismerői vagyunk az említett uraknak. A legjobb pedig, ha a párhuzam rezonál az Én és Kaminski történetére is: utazás a csillagok közt Gauss-szal, Európán keresztül Kehlmann-nal. A végén csak úgy mellékesen térjünk ki Wolfgang Becker 2015-ös filmváltozatára, tegyük egyértelművé, hogy láttuk, de nem találtuk méltónak a kötethez. Hiszen, mint említettük, a fontos vonatutak, a magával ragadó mondatok, a jelentőség, közünk a regényhez.
Hiába, mindez hiába: az Én és Kaminski leleplezett rég minden trükköt, kritikusi technikát. Kehlmann 2003-as regénye egy James Boswell-idézettel indul. Ebben azt olvassuk: „Nem tüntetnek ki különleges figyelmükkel a legjelesebb koponyák? Lépten-nyomon megmutatkozó nemes lelkem bizonyos mérvű ismerettel, mindenféle ötlettel, eredeti humorral és ugyanilyen kifejezésmóddal párosul; továbbá, úgy gondolom, figyelemre méltó emberismerettel.” Ahogy a jeles skót életrajz- és naplóíró 1764-ben, úgy látta magát több mint három évszázaddal később Kehlmann hőse, Sebastian Zöllner. Ő, a küszködő művészetkritikus, aki a félig-meddig már elfelejtett, sokak által rég halottnak hitt festő, Manuel Kaminski életrajzának megírásával kívánja megszerezni a neki oly rég kijáró elismerést. Mert hát mi lehetne nagyobb dobás a Matisse-szal is kapcsolatba kerülő művész biográfiájánál?