Ami elmúlt, nem tér vissza többé

Az Én és Kaminski XXI századi csetlésünk-botlásunk regénye.

Ötletei persze akadnak még. „Már régóta tudtam, hogy ideje könyvet írnom. A karrierem jól indult, de most megtorpant. Először valami polémiára gondoltam, támadásra egy ismert festő vagy irányzat ellen; a fotórealizmus agyagba döngölése lebegett a szemem előtt, aztán a fotórealizmus apológiája, de egyszer csak a fotórealizmus kiment a divatból. Hát akkor miért ne írhatnék életrajzot?” – teszi fel a kérdést a regény egy pontján. Jelöltjei is vannak, csak hát Balthus közben meghal, Lucian Freud pedig tárgyalni kezd egy másik művészetkritikussal, így marad Kaminski.

Ambíciói később sem kopnak, miközben folyamatosan tapasztaljuk küszködését: volt barátnője kidobja, az apró kiadások is problémát jelentenek számára. Korunk hőse mindent egy lapra tesz fel, nagyratörő céljaiból viszont nem enged: márpedig ő valakivé válik a nap végére. Elbizakodottsága persze rendre visszapattan környezetéről: mások valahogy még sincsenek meggyőződve a Boswell-féle „bizonyos mérvű ismeretről”, illetve „eredeti humorról és ugyanilyen kifejezésmódról”.

Az Én és Kaminski XXI. századi csetlésünk-botlásunk regénye, mások szemében nevetségesnek tetsző küldetéstudatunké, hitünké, hogy az öt perc hírnév kivívására igenis képesek vagyunk. Csak odaállunk Kaminski mellé, megtudunk róla valamit, amit más még nem, és hírvivőként minket is keblére ölelhet a nagyközönség. A posztmodern kor embere helyet követel magának. Mert minek is eredeti művel előállni, valami sokkolóan újjal meglepni a közönséget, ha egyszer kereshetünk valami elfeledett, jól eltalált idézetet is, amellyel remekül tudjuk érzékeltetni helyzetünket? Ha minden már csak a másolat másolatának másolata, minek törjük magunkat?

A tükröződések majd megmentenek bennünket, miként Kaminski legismertebb festményei is ezzel a technikával, az egymással szembeállított tükrök fényeivel játszanak. Zöllner pedig méltán gondolja, hogy ha ő visszaad valamit a legendás alkotó csillogásából, hát rá is vetülhet kicsi a hírnévből. Nem is írhatná le mindezt jól eltaláltabb jelenet, mint az Én és Kaminski kiállításlátogatása. Felcsillannak a szemek, s tolong mindenki: igaz, nem sokat tudnak a festőről, de hát olyan pillanat ez, amelyet meg kell ragadni.

Ahogy Kaminski is meg kívánja ragadni a lehetőséget, hogy Zöllner által találkozhat rég elvesztett szerelmével. Kettejük útjának története a regény, a végére ugyanazzal a felismeréssel, mint az említett galériában: a múltba tűnő dolgoknak rég nincs akkora jelentőségük, mint hinnénk. Keserű lecke ez, hiszen a XXI. századi sikerreceptek fő szabálya: sosem lehet késő. A Magvetőnél most újra megjelenő Én és Kaminski azért is korszakos regény, mert szembesít vele: ami elmúlt, nem tér vissza többé. Aki pedig csupán más múltjába bekerülve szeretné megcsinálni a szerencséjét, bukásra van ítélve.