Dragomán György: Az irodalom érthetővé tudja tenni a politikát

Az író nem hisz a műfajok kategorizálásában, és biztos benne, hogy a dolgok nem a pénztől működnek. Interjú.

– Ez jó kérdés. Egy szépírónak könnyebb a zsáner felé fordulnia, mint egy zsánerírónak a szépirodalmi közeg irányába?
– A zsáner szigorú szabályokkal rendelkező szubkultúra. Egy törzset képez, amelynek szabályai vannak, és ezen belül működteti saját magát. A kitörés hosszabb távon, a kanonizáció útján lehetséges. Raymond Chandlert ma már nem azért olvassuk, mert krimiíró. Akit a Paris Review-ban interjúvolnak, mint Stephen Kinget vagy Walter Mosley-t, az már a kánon részének tekinthető. De ez az egész sokszor főleg marketingkérdés, amivel egy írónak nem kell feltétlenül foglalkoznia. Jó könyveket kell olvasni, és kész.

– Lehet ugyanazt az esztétikai mércét alkalmazni minden szövegre?
– Szerintem lehet is és kell is. A zsáner kényelmes és veszélyes is abból a szempontból, hogy ha adva van egy jó ötlet, de hiányoznak a kikalapált, jó mondatok, attól a könyved még lehet akár kultikus is a műfajon belül. Kamaszkorban még máshogy olvasunk, a jó mondatokat nem feltétlenül vesszük észre, sokszor az ötlet fontosabb. Mindenkinek vannak olyan kamaszkori könyvélményei, amelyeket máig szeret, pedig már kicsit szégyelli őket. Kicsit olyan élmény ez, mint mikor először lát az ember színes filmet. Nem sértegetni akarom a scifiírókat, de néha azt érzem, hogy az ötlet jó, de a mondatok egyszerűen nincsenek megcsinálva.

– Egy jó ötlet nem lehet emlékezetes? 
– De, lehet, ha nagyon jó. Harry Harrison A technicolor időgép című könyve például ilyen, mindenkinek mondom, hogy klasszikus, de senki sem hiszi el. De az ötlet sokszor kevés. A zsáner veszélye éppen az, hogy az író előre tudja, mit akar: egy nagyívű fantasy-trilógiát vagy egy scifiregényt készül megírni, ezzel mindjárt keretek közé szorítja magát. Szerintem az jó írás úgy működik, hogy nem látod előre, mit akarsz írni. Persze, nem biztos, hogy ez mindenkire igaz.

– A magasirodalmi közeget nemcsak a zsánerek, de a hatalom felől is éri kihívás: a kormány sok milliárd forinttal támogatja a köreihez közeli irodalmat. Mennyiben múlik a pénzen a kultúra minősége?
– Ez olyan, mint a foci.

Működik itthon a foci? Nem. A dolgok nem a pénztől működnek, a tehetség és a pénz nincs egymással semmiféle viszonyban. Abból a szempontból talán igen, hogy tehetséggel lehet pénzt keresni, de pénzzel nem lehet tehetséget.

Hogy is van az a régi vicc? „Tudsz úszni? Nem. És ha megfizetem?” A pénzt persze el lehetne értelmesebben költeni, de sajnos fölösleges ilyesmit várni a hatalomtól. Amit inkább bánok, az az, hogy a civil társadalom nem vált olyan erőssé soha, hogy megteremtsen és érdemben működtetni tudjon egy független, tartós és erős irodalmi intézményrendszert. Például rengeteg díj szűnt meg néhány év után, amikor elfogyott a kezdeti lendület. Az író tevékenységét évtizedekben lehet mérni: nincs azonnal eredmény. A politika mindenben önmagát akarja viszontlátni, de egy ciklus négy év, egy regény meg nyolc. Egyszerűen nem kompatibilis egymással a kettő.

– Fordítsuk meg a kérdést: az írónak, az irodalomnak feladata politizálni, a politikáról beszélni?
– Mindenkinek feladata politizálni vagy a politikáról beszélni, ezt nevezik boldogabb helyeken közbeszédnek. Ehhez nem kell jogosítvány, elég a józan ész, és írónak sem kell lenni hozzá. Egy ideális társadalomban a politikai kérdéseket a köz megvitatja, és ezzel formálja a politikát.

Magyarországon ez megszűnőben van, itt a politika már évtizedek óta kizárólag pártpolitikát jelent, és ezért roppant narcisztikus lett, és öncélú. Nem csodálkozom azon, hogy egyre kevesebb írónak van kedve részt venni ebben. Az egyébként, hogy az irodalom mennyire át van politizálva, a mindenkori hatalom civilizációs fokától függ.

Minél kevésbé civilizált a hatalom, minél inkább az uralma alá kívánja vonni a valóság teljességét, annál inkább politikainak fog tűnni az irodalom, akár az író szándékától függetlenül is. Az irodalom nagy előnye, hogy tapinthatóvá és érthetővé tudja tenni a politikát, teret tud adni a ki nem mondott indulatoknak.

– Ha már itt tartunk: kinek van hosszabban tartó hatása: egy írónak, vagy egy politikusnak?
– A frappáns válasz erre az, hogy tessék megnevezni Ady korának pártelnökeit vagy akár csak a pártokat magukat. Még az is lehet, hogy Kun Béláról többeknek jut eszébe az Édes Anna első sora, mint a proletárdiktatúra. A brusztolós politikánál pedig még a brusztolós irodalom is maradandóbb, a száz évvel ezelőtti napilapokban közölt versek vagy tárcák máig aktuálisak lehetnek, a politikai hírek, sőt cikkek nagy része viszont legfeljebb csak a korszakra szakosodott történészeket érdekli.