A Helikon Kiadónál nemrég megjelent Columbo autója olyan kisregény, amelynek önállóan is olvasható fejezetei egy fiatal srácról, Rolandról szólnak. Roland Budapest egyik nyomorúságos utcájában él családjával, remekül rajzol, éles eszű, tehetségesen zenélő fiú. Cigány. Ki lehet-e törni a nyomornegyedből? – teszi fel a kérdést a József Attila –, és Márai Sándor-díjas Vathy Zsuzsa is.
Az írót háttérbe húzódó, tárgyilagosságra törekvő, pontos kezű ábrázolónak ismertük meg: pillanatnyi élethelyzetek, mindennapi mondatok, realista drámák szinte észrevétlenül kerülnek egymás mellé a novelláiban. Kollégái közül talán Tar Sándor áll hozzá a legközelebb.
Bátorság kell ahhoz, hogy valaki a valóságról írjon. Hogy valaki épp a Kén utcáról, az Illatos útról, a Soroksári úti Tescóról, a Vágóhídról, a romák mindennapjairól tartsa fontosnak tudósítani a világot. Azokról a tájakról, amikről a világ nem akar tudomást venni. Azokról a tájakról, amiket nem akarunk nézni, egész addig, mikor már kénytelenek vagyunk nézni, mert lángokban állnak. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki novelláiban a díszletek a huszonpárezer forintos segély, a családsegítő élelmiszerosztása, a pesti dzsumbuj legyenek, egy olyan világ, a valóság, ahol ugyan eljuthatnak a nyomorultak a milliós fődíjig, de soha nem nyerik meg, mint a mesében.
Vathy könyvét letéve azon kapja magát az ember, hogy beüti a google-ba a megismerés és szeretet szavakat. Ez az ember, vagyis az olvasó úgy emlékszik, olvasott valahol egy olyan mondatot, ahol Dosztojevszkijt idézik, miszerint megismerni annyi, mint megszeretni. Aztán az ember, vagyis az olvasó elkalandozik, mert a kereső kidobja Márait. Márainál azt olvashatjuk: „megismerni talán annyi, mint szeretni. De ez csak elmélet. Egyáltalán, mi az, megismerni? Mennyire lehet megismerni valakit?” Hogy utána egy Victor Hugo-mondatban olvashassuk ugyanezt. „Szeretni valakit annyi, mint átvilágítani.”
Nyilván nem véletlenül ütöttük be épp ezeket a szavakat. Vathy ismeri azt a világot, amit ábrázol, vette a fáradságot, alászállt a poklokra és megismerte. A megismerés által pedig meg is szerette. De szeretete nem elfogult. Vathy főhősét tehetséges, jóravaló, de korántsem szent és hibátlan fiatalnak írja meg, aki néha „ravasz” és „csalafintáskodik”, „senkit sem utál, csak azt, akit kell” és „nem az erős akarat, nem a kitartás a legfőbb erénye”. És ugyan tehetséges és humorral üti el, de a szavalóversenyen csak lebőg. Ez az elfogulatlanság igaz Roland családjára is: ugyan dolgos, színes, kedves famíliának rajzolja meg az író, de akad olyan roma szereplő is a Columbo autójában, aki „élősködő”. Viszont a szerző narrátora szerint ő sem tolvaj, nem csaló, nem rossz ember.
Az írásoknak az is jót tesz, hogy az eleve vesztes pozícióból induló Rolandról annyit tudunk meg, amennyi ahhoz kell: drukkoljunk a fiúnak, hogy sikerüljön neki a külföldi kaland, amire készül, de ne tudjuk megmondani biztosan, lesz-e happy end. A takarékos szavakkal elmondott történetek után rájövünk, nem is ez a fontos. Hiszen milyen boldog vég az, ami azt jelenti: valakinek el kell mennie külföldre dolgozni, hogy megéljen? Egyáltalán: hogy éljen.
