Akár így, akár úgy, de megismerték a különböző nációk sajátosságait. Távol álljon tőlem vagy a riportalanyaimtól, hogy általánosítsunk. Ők aztán mindenkinél jobban tudják, hogy a külső csak a látszat, a titulus csak szóvirág, az ember számít, semmi más. A sztereotípiák azonban azért sztereotípiák, mert alapvetően van valami igazságmagjuk, és a vendég puszta származása is fontos információ.
A részeges skandinávokról szóló sztorikból szinte ki se fogynak a szállodások, ám eggyel sem találkoztam, aki neheztelne rájuk. Az északi vendég jó vendég, kedves és bőkezű, még ha olykor spicces is egy kicsit.
– Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a skandinávok, főleg a finnek sokat isznak – mondta Gábor. – Otthon költséges és meglehetősen problémás mulatság az ivás, ezért ha külföldön járnak, bepótolják a lemaradást. Amikor megtudjuk, hogy skandináv turistacsoport érkezik, akkor lelkileg felkészülünk húsz-harminc pocsolyarészeg ember beléptetésére. Ha mégsem így történik, az üdítő meglepetés. A kedvencem az a finn férfi volt, aki egyetlen alsógatyában jött le a bárba, és vodkát rendelt. A pultoslány hüledezett ugyan, de mit volt mit tenni: fogyasztóvendég volt, ráadásul a szálloda lakója, még akkor is, ha alulöltözött. Akkor fogyott el a türelmünk, amikor fogta a hamutartót, és belevizelt. Kikerestük, hogy ki ő, melyik szobában lakhat – a férfi ugyanis már nem volt képes ellátni bennünket ezzel az információval –, aztán felnyaláboltuk, és becipeltük a szobájába. Ott megtaláltuk a szobatársát, szintén matt részegen. Ő is egy szál alsógatyában üldögélt a nyitott ablak mellett, és éppen a rádió sistergését hallgatta elmélyülten.
A szállodások szerint nincs rosszabb, mint egy ortodox zsidó csoporttal boldogulni szombaton. Aláírni nem tudnak, lifttel nem utazhatnak, sőt ahhoz is külön londiner kell nekik, hogy egyáltalán bejussanak a szobájukba. A belépőkártya használata ugyanis munkának minősülne, de sabbát idején, vagyis péntek napnyugtától szombat napnyugtáig szigorúan tilos dolgozni.
Gábor, a menedzser már megtanulta a leckét: soha ne költöztess egy izraeli és egy arab csoportot egymás mellé, sőt lehetőleg még egy emeletre se! Elképzelhető, hogy ők a béke küldöttei, hithű pacifisták, de azért jobb elkerülni az olyan balhékat, mint amilyen az egyik pesti, négycsillagos szállodában tört ki évekkel ezelőtt. Ott ugyanis kések villantak és csontok törtek. A két csoport, az üzleti úton lévő ortodoxok és a konferenciára érkező palesztinok már a lobbiban be-beszólogattak egymásnak, majd az egyik délután valami apróságon újra összevesztek, és ekkor már nemcsak szavakat vagdostak egymáshoz. A személyzet az elfogultságnak még a látszatát is kerülni akarta, ezért rendőrt hívtak a dulakodókhoz. Az esetből mindenki levonta azt a tanulságot, hogy a szobák kiosztása geopolitikai kérdés. Azóta a szerbeket és az albánokat is elkülönítik egymástól, ha van elég hely a szállodában.
A japánokkal kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Találkoztam olyan luxusiparossal, aki szereti őket, mert kedvesek, szófukarok és nincs velük sok gond. Ugyanezeket a tulajdonságokat egy másik szakember úgy fordította le magában, hogy e távol-keleti nép tagjai morózusok és gorombák. Gábor imád japánokkal dolgozni, mert tökéletesen kiszámíthatóak. Az idegenvezetőjük utasításait maximálisan betartják, pontosak, és bőségesen költenek. Körükben főleg a Herendi porcelánoknak nagy a keletjük. Attila, a pincér-bárpultos is azok közé a vendéglátósok közé tartozik, akik kedvelik őket. Mosolyogva mesélte el az egyik kedvenc történetét velük kapcsolatban:
– Hajnalok hajnalán a reggelit készítettük elő egy kollégával. Ő úgy gondolta, hogy bekap még pár falatot a vendégek rohama előtt. Az ajtóval szemben, a terem közepén állt neki gyümölcsjoghurtot kanalazni. Arra nem számított, hogy egyszer csak szétnyílik a kétszárnyú ajtó, és egy korán ébredő japán turistacsoporttal találja szembe magát. Személyzetnek a vendégtérben ennie súlyos kihágás. Amikor hirtelen észbe kapott, bedugta a kanalat az első szembejövő japán szájába. A csoport azt hitte, hogy ez valami helyi üdvözlési ceremónia – és imádták! A kollégám ugyanazzal a kanállal megetette a társaság felét. A főnöke látta, mi történt, de persze ő is úgy nevetett, hogy még letolni sem tudta érte.
Akárhogyan viszonyulnak is hozzájuk a szállodások, az egyértelmű, hogy a japánokkal foglalkozni kell, mert sokat utaznak, és rengeteg pénzt hagynak az iparban. Egy időben olyan sok vendégéjszakát töltöttek Budapesten, hogy az egyik Duna-parti hotel a szobáinak jelentős részét a japán elvárásokhoz igazította. A japánok nem szívesen osztják meg egymással a fekhelyüket – még a házaspárok sem –, ezért a szállodában kidobálták a franciaágyakat, és a helyükre egyszemélyes fekhelyeket hoztak. A keleti vendégek roppant hálásak voltak azért, hogy külön-külön, mégis egy szobában alhatnak. Ám az újítás később megbosszulta magát: ahogy a japán turisták száma csökkenni kezdett, úgy nőtt a többi vendég elégedetlensége, hogy nem kaphatnak franciaágyas szobát. Újabb átalakítási akció következett: ezúttal az európai és az amerikai igényekhez igazították a szobákat.
Aki járt már a Távol-Keleten, az tudja, hogy a (gasztro)kulturális sokk pofonként hat még egy nyitott lelkű és erős gyomrú utazóra is. Mit pofonként, egy Erdei Zsolt-féle balegyenesként! Ez nyilván visszafelé is igaz: az Ázsia távolabbi szegleteiből érkezők pont annyira találják idegennek a mi ízeinket, mint mi az ő csípős-rákos levesüket reggelire. Éppen ezért a keleti vendégek kényelemérzetének fokozásához hozzátartozik a „japán sarok” kialakítása a reggelizőasztalnál. Kevés nálunk a japán séf, főleg a megfizethető, ezért a hagyományos fogásokat manapság főleg magyar szakácsok ütik össze, de soha nem érte még kritika a munkájukat. A miszóleves állítólag a pesti luxusszállodákban is olyan, mintha Oszakában főzték volna.
– Azt is észrevettük, hogy japán vendégeink nem szeretik a magyar ásványvizeket. A buborékosat egyáltalán nem isszák, mert az számukra ismeretlen, de a szénsavmentes vizeinket sem kedvelik. Valamiért büdösnek találják őket. Több szállodában is kizárólag egy bizonyos márkájú vizet készítünk be a szobáikba, azt, amelyiknek az íze és az illata is megfelel az ő különleges elvárásaiknak – magyarázta Gábor.
A keletről érkező utazókról – legyen szó japánokról, kínaiakról vagy dél-koreaiakról –egyaránt elmondható, hogy érdekli őket a vendéglátó ország gasztronómiája. Nálunk is megkóstolják a gulyáslevest, belecsípegetnek a hortobágyi húsos palacsintába, egy kis somlóit is elnyammognak, köszönik szépen, nagyon ízlik, de azért másnap ebédre már egy kínai, japán vagy koreai étterembe vitetik magukat, ahol a jól megszokott falatokat tálalják elébük.
Az interkulturális kérdésekben roppant tájékozott Gábor csendesen megjegyzi, hogy aki jót akar ázsiai vendégeinek, az nem házi tejfölös túrós csuszával várja őket. Az ő laktóztűrő képességük gyengébb, mint az európaiaké – ahogyan az alkoholtoleranciájuk is. A tejtermékektől a gyomruk borul fel, a piától ők maguk. Minden szállodás és vendéglátós számára ismerős a két sörtől padlóra kerülő keleti vendég látványa. Az ázsiai – és különösen a kínai – üzletemberek szeretnek inni, csak éppen nem bírnak. Kínában járva magam is megtapasztaltam, hogy minden tárgyaláson, vendégségben előbb-utóbb az asztalra kerül a körömlakklemosó-szagú és -ízű cirokpálinka. Az üzletfél leivása nemzeti sportnak számít, de ez legfeljebb hazai pályán működik. Nálunk általában a kínai tárgyalódelegáció dől ki először. Tisztességből megpróbálják tartani a lépést a vendéglátókkal, de nem sikerülhet nekik. A szervezetük nem képes olyan gyorsan lebontani az alkoholt, mint a miénk, így három-négy korsó sörtől úgy berúgnak, mint a csacsi. Ha a szállodások rövidet lehúzó ázsiait látnak, azonnal tudják: hamarosan a szobájáig kell támogatniuk őt.
Az amerikaiak leginkább a konyhafőnököket bosszantják hamburger-, shake- és sültkrumpli-mániájukkal. Amúgy könnyű vendégek, mosolyognak, és egyszerű felmérni az igényeiket. Olyanok, mint a szállodaláncok, amelyeket kedvelnek. A legtöbb amerikai lánc szigorú standard szerint működik, a hálózat ötcsillagos pesti szobája és folyosója pontosan ugyanúgy néz ki, mint a bangkoki vagy a houstoni, még a szobalányok egyenruhája is egységes. A törzsvendégek pont azt szeretik ezekben a láncokban, hogy tudják, mit kapnak a pénzükért: ha hajnalban, csukott szemmel a lámpa kapcsolója után nyúlnak, ott lesz, ahol várják. Általános tapasztalat szerint az amerikai vendégek többsége is ilyen: ragaszkodnak a berögzült szokásaikhoz. Nemcsak hogy ragaszkodnak hozzájuk, hanem el is várják, hogy uniformizált kis világuk mindenhova kövesse őket. Próbálkozhatnak az étteremben bármilyen mesterfogással, az újvilági utazók jelentős hányada nem képes elszakadni a szokásos ételektől. Márpedig egy valamirevaló séf – legyen bármilyen fenséges marhából az a húspogácsa – önszántából soha nem engedne ki hamburgert az ötcsillagos konyhája lengőajtaján.
– Az amerikaiak szeretnek panaszt tenni. Ennek két oka van. Egyrészt nehezen hidalják át a kulturális különbségeket, vagyis ha valami másként működik itt, mint otthon, azt hibaként értékelik. Másrészt a fogyasztói jogok terén több évtizedes előnyük van velünk szemben. Számukra a világ legtermészetesebb dolga, hogy elvárásokat támasztanak. Ha az elvárásaik nem teljesülnek, azt bizony rögvest szóvá teszik – mondta Gábor.
Az angol turisták száma az olcsó fapados légitársaságok megjelenésével drasztikusan nőtt, a „minőségük” azonban jelentősen romlott.
– Hol vannak már az angol gentlemanek, a finom és kimért urak? Akik most érkeznek százával, azok nagyon nem hasonlítanak rájuk! Pénteken délután felszállnak ötven fontért a repülőre, végigisszák a hétvégét, aztán vasárnap hazaindulnak. Londonban egy külvárosi pubban kerül annyiba a sör, mint nálunk egy luxushotel bárjában. Akadt olyan csoportunk, amelyik el sem mozdult a pulttól. Anyagilag nem jártunk rosszul velük, mert egy délelőtt megittak vagy háromszáz sört, de a szálloda imidzsére nem voltak jó hatással a hangoskodó britek – mesélte Gábor.
A magyar vendégek száma elenyésző a budapesti hotelekben, és saját magunk objektív megítélése amúgy sem egyszerű feladat.
– Hogy milyen a magyar vendég? Hát, nem szeret fizetni. Mindig sokallja a számlát, szeretne ingyen hozzájutni extra szolgáltatásokhoz, viszont legalább nem kéri félpercenként a panaszkönyvet. A szemünkben külön kasztot képeztek az erdélyi milliárdosok. Erős üzleti kapcsolatok fűzik őket Budapesthez, és ragaszkodnak a legjobb szállodához, ezért bőven van tapasztalatunk velük. Sok vonásukban hasonlítanak a magyar privatizációhuszárokra, csak hát van bennük valami vadság. Érted, mire gondolok? Olyanok, mint a középkori kiskirályok, csak ők hintó helyett BMW terepjáróval érkeznek.
János úr – ők csak így hívták az egyik, falusi srácból lett multimilliárdost – általában rövidnadrágban és bőrmellényben tornyosult a reggeli fölé, és bőszen töltögetett magának a behűtött pezsgőből, ami jobb helyeken a svédasztalhoz jár. Távozáskor kedélyesen hátba vágta a pincérfiút, mondván, ő is így kezdte valaha, majd húsz perccel és egy ötezressel később már a medvebőrökkel borított szobájában heverészett. A bőröket otthonról hozta magával, hogy egy kicsit feldobja velük a ridegnek tartott szobát.
Az oroszok ismét külön esetek, rájuk kell hangolódni. Ha az ember átáll az ő lelki „rezgésükre”, nagy baj már nem lehet. Szeretik az extravagáns, látványosan drága ajándékokat, italokat és a meztelen szaunázást. Akár az ötcsillagos szállodákban is gátlás nélkül ledobják magukról minden ruhájukat. Néhány négycsillagos hotel úgy oldotta meg a helyzetet, hogy esténként két órára engedélyezték a pucérkodást a wellnessrészlegben, a nap többi idejében azonban kötelezővé tették a fürdőruhát. Az oroszok rendelkeznek egy, a vendéglátósok számára igen fontos tulajdonsággal: ők még hisznek a személyes kapcsolatokban és a borravaló erejében. Míg az amerikai vendég számára a mosoly és a kedvesség a világ legtermészetesebb dolga, a megvásárolt csomag része, addig az orosz pontosan tudja, hogy a marokba csúsztatott ezres többet ér a hivatalosan átutalt húszezresnél.
Részlet Kordos Szabolcs Luxushotel, Hungary című könyvéből.
