A Helikon kiadó jóvoltából újból megjelent Mágia című novelláskötet először 1941-ben látott napvilágot, a huszadik századdal egyidős író pályájának zenitjén. Pályája csúcsán érezhette magát. Túl volt több regényen, már megírta egyik főművét, az Egy polgár vallomásait, mely családregény sokak szerint Thomas Mann méltó társává avatta, Kosztolányi halála után átvehette annak helyét a kor legrangosabb újságjánál, a Pesti Hírlapnál, és háta mögött tudhatta Krúdy Gyula szellemének megidézését is, a Szindbád hazamegy mesteri stílusbravúrját. Olvasók és kritikusok szeretetétől, figyelmétől övezve dolgozhatott.
Márai a csúcsról azonban csak világa pusztulását láthatta. Amint az alig valahogy renovált Európát újabb világháború tépi szét, mint foszlós kalácsot a reggelizők keze. Egykor öröknek hitt rend süllyed végérvényesen a múltba olvadó, morajló jéghegyként.
A novellák erről a pillanatról, erről a határhelyzetről írnak. Márai elegánsan megírt történeteiben a szereplőket ugyanaz a kérdés foglalkoztatja. Legyen szó feleségét elhanyagoló orvosról (Rendelés előtt), vagy lefejezése előtt cellájában hánykódó nagy Dantonról (A megfejtés), esetleg a tenger után sóvárgó házaspárról.
A legtöbb, hogy megsejtik az Egész értelmét, ahogy egy felnőtt-élethelyzetet megleső kisgyerek, aki beles egy kulcslyukon, és felfog valamit az egész földi és égi végzetből. Márai nem beszél arról, mi lehet az értelme, ki lehet az okozója, hogy egyszerre semmi nem olyan, mint régen. És nem is mondja egyértelműen, hogy ez a változás minden esetben rossz lenne, habár minden esetben idegenkedik tőle, idegenkednek tőle hősei is, mint egy megrögzött agglegény a rászakadt szerelemtől. A háborús őrjöngés kellős közepén, ha látják is, érzik és tudomásul is veszik az ünnepi pillanatot, mikor egy régi, távolról sem tökéletes, de megszokott rend megváltozik. Tudomásul veszik, de nem értik.
Márai is magunkra hagy minket kétségeivel.
Általában nem olyan emberekről ír, akik boldogok, és egy szép hajón utaznak narancsligetes partok felé, Többnyire magányos, szomorú sorsokról, beteljesületlen szerelmekről, félresiklott életekről olvashatunk nála. Ezekben a történetekben is így van ez, még akkor is, ha némelyikben humora is meg-megvillan. De a hetvennégy évesen magát örökbe fogadtató árva történetét olvasva (Az árva) persze látjuk, hogy a Mágia humora fekete. Mikor ebben a világban egy szerelem beteljesül, az egyik fél minimum özvegy (Halálos sebesülés), ha egy pár éppenséggel boldog, nagy téttel fogadhatunk, hogy valamelyiküknek már nem sok van hátra (A távolság), a tengerparti történeteit olvasva pedig attól sajdulhat meg a szívünk, mikor szelíd nosztalgiával, mintegy mellékesen felidézi: nemrég még akadtak fiumei őslakosok, akik tudtak magyarul (Dráma Voloscában).
És épp ettől lesznek érdekesek Márai alakjai, történetei. Ettől a feketétől, amit még könnyedebb írásaiba is belevisz. Hiszen a boldogság, mint Tolsztojtól is tudhatjuk: unalmas.
Márai tehát nem andalít minket, de fölényesen szórakoztat.
És nincs nagyobb öröme egy olvasónak, mikor egy író megmutatja, hogy egy gyufában – ahogy egy jó novellában is – benne van az egész világ felgyújtásának lehetősége.
Márai Sándor: Mágia
Helikon Kiadó, 2012
