Svájci mese – igaz történet

Egyszer volt, hol nem volt, a tekintélynövelő óramárkákon és a csokicsodákon innen, a mindentudó bicskán és az elszállt fizetőeszközön túl, ahol a kurtafarkú malac is tudja a dolgát, volt egy ország.

Ide járt James Bond síelni, itt nyitott letéti számlát Gordon Gekko, luxusszanatóriumainak egyikét már Thomas Mann is regénybe írta. És ez az ország még most is van. Fedezzük fel!

Kezdhetnénk úgy is, hogy egy útikönyvhöz ragaszkodva kipipáljuk a kötelező, kihagyhatatlan nevezetességeket, esetleg mindezt egy szakosodott hazai utazási iroda kissé kivénhedt Neoplan buszával és annak időnként vállalhatatlan közönségével, szájbarágós idegenvezetéssel. Vagy kihagyjuk a kihagyhatatlant, és észrevesszük azt, amit soha nem láttunk volna, ha nem nyitjuk ki az elménket, érzékeinket az élmények előtt. Egyszerre hat ránk minden, ráadásul ez a tudatmódosítás rendkívül biztonságos…

Megérkezni Svájcba szinte bármivel lehet, de repülővel a legoptimálisabb. Ezután érdemes a jól szervezett ország tömegközlekedését élvezni, és megállapítani, hogy van, ahol ez működik, és annyira jó, hogy használják is. A Swiss Pass nevű kártyát jó szívvel ajánlom, érvényes az egész ország területén vonatra, buszra, hajóra és 38 városban tömegközlekedésre is. Mindenhová eljutunk vele, 450 múzeumban ingyen belépést biztosít. A 4 napos 2 főtől már 226 CHF/fő (56 000 Ft körül), de ezért beutazhatjuk az egész országot.

A svájciak síelni is vonattal járnak

Miért ne tennék? Kényelmes, egyszerű, tiszta és gyors, behálózza az egész országot, felmegy a hegyekbe. Önállóságra neveli a fiatalokat, nem kell főpapi segédlet vagy közös szenvedélybetegség ahhoz, hogy minden hétvégén csússzon a gyerek akkor is, ha városlakó.

410 km-es sípályarendszer

Ha a divatot követed, St.Moritzban vagy Zermattban kötsz ki, kihagyva a világ egyik legnagyobb síterepét és leghosszabb sípályáját. A „Négy Völgy sírégió” Wallis tartomány francia nyelvjárású vidékén fekszik, és összesen öt síterepet foglal magába, ezek: Verbier, La Tzoumaz, Nendaz, Veysonnaz és Thyon. A verbieri Mont Fort hegyről induló pálya 15 km hosszú. Mont Fort gleccser kiváló porhavat kínál, de van itt minden: családi széles, napfényes déli, lassan suhanós, meredek jeges-karcolós, északi, külön szánkós meg sífutós, sőt, téli golf is, ratrakolt pályán, narancs labdás, hóbafúrt lyukba küldős.

Olyan nagyon Svájc, mint a csoki papírján, amit gyerekkoromban nézve mindig arra gondoltam, hogy trükk az egész, ilyen nincs, hogy havas a hegycsúcs, a völgyben harsányzöld a fű, az alpesi faházak ablakaiban meg muskátli burjánzik.

Ami hiányzott: nincs éjszakai sípálya, de érdemes kipróbálni helyette az esti hótalpazást. Drága-e a síbérlet? – kérdezed teljesen jogosan, hiszen hogyne akarnád hasítani a havat egy ekkora pályarendszerben. Összehasonlításképp Schladmingban a napijegy ára 43 euró (12 900 Ft), itt ugyanez egy jóval nagyobb terepen 68 CHF (16 864 Ft). Ha nem emelkedett volna gleccseri magasságokba a svájci valuta, már nem is fájna a nemlétező különbség. A svájciak komoly kedvezményeket is adnak a bérletárakból, ha a szállással együtt vásároljuk meg. A napsütéses órák száma annyi, mint a francia riviérán, a panoráma kivételes, a multikultúra virágzik, a stressz szó pedig valahogy nem ismeretes.

A raclette az valami egészen más…

Bizonyára nem csak én rendelkezem az évente legalább kettőször előszedett, „hihetetlenül hasznos“, ám annál hangulatosabb társasági életet teremtő elektromos berendezéssel, melynek neve raclette sütő. A fűtőszál alatti apró serpenyőkben sütögetünk, miközben a tetejét grillező lapnak használjuk. Személy szerint különféle szagtalan sajtokat, zöldségeket, húst szoktam az ilyen szeánszokhoz aprítani, amit mindenki ízlése szerint rak össze. Az, amit Nendazban raclette néven láttam, a franciák felé hajolt. A fűtőszál alatt óriási, diszkréten büdös sajt napozott – ami persze mennyei annak, aki barátja az aromás tejterméknek. Leplezetlen csalódással vártam, mi sül ki ebből, és csak azért nem aggódtam, mert az asztalon érlelt marha sonka vékony szeletekben, a kosárban meg héjas, főtt burgonya és savanyúság is díszelgett.

Majd megérkezett a fénypont, a megolvadt sajt tetejéről késsel lehúzták a felpuhult réteget, ráküldték egy deszkára, és felszolgálták a sonka mellé. Nem tudtam úgy megörökíteni, hogy másképp nézzen ki, mint egy tyúk köpete… de még számomra sem volt olyan rémes, mint amilyennek itt látszik. Sőt, legalább két ilyen kenetet meg tudtam enni. Nem is aludtam egész éjjel!

Mit próbálj ki a hegyekben, amit előtte biztosan soha nem csináltál?

Mint kiderült, a marha sonka helyi specialitás, akárcsak az áfonyás kolbász. Ezt kötelező megkóstolni a raclette-tel együtt. A több méteres alpesi kürtre mondtam, hogy ezt a baromságot én biztos nem fogom kipróbálni, fújja az, akinek gyopár volt a jele az óvodában. De a hegyi néni csak mondta, hogy hogyan csináljunk a szánkkal, nem akartam megbántani, brümmögtem hát én is, mint egy 2 éves a lábbalhajtós műanyag motoron, fröcskölt a nyál, komoly kollégáimmal megidéztünk egy értelmi képességfejlesztő csoportot. Majd belebrümmögtünk a kürtbe, először mérsékelt sikerrel, de fel nem adva, mikor először életre hívtam egy tehénbőgés-szerű hangot. Őstehetség vagyok – mondta lelkesen a néni, mert a tütülkefújó alaptanfolyam két napos. Én erős negyedóra alatt két különböző hang megszólaltatásáig jutottam, ekkora sikerélményem már rég nem volt. A végén meghallgathatjuk, hogyan kell ezt rendesen csinálni. Tényleg szép a hangja. És az is kiderül, hogy ennek fesztiválja van itt, a sok alpesi kürt, amikor egyszerre szól, az valóban különleges.

Ahol a karnevál is más

Ha nem teremtenénk mesterségesen ünnepeket a mindennapokba, felemésztené lelkünket az egyhangúság. Valahol minden nép kultúrájában megjelenik egy beöltözős, felvonulós happening, amit az antropológusok feltöltenek logikus jelentéstartalmakkal, mégis lényegét tekintve úgy vélem, nem más, mint lehetőség a szórakozásra, lazításra, bulira. Nálunk busók riogatják a telet, Brazíliában kerek fenekű táncoslányok a turistafeleségeket, Velencében maszkosok a saját félelmeiket, Bázelben pedig fegyelmezett polgárok leginkább csak számukra érthető, mégis nézők tízezreit szórakoztató módon vonulnak az utcákra. A hagyományos Basler Fasnacht, azaz a baseli farsang a Morgestraich-hal kezdődik hajnali 4 órakor. Nem erősségem a koránkelés, kicsit sem tüzelt fel a 3 órai találkozás a belvárosban, miközben Deák Bill Gyula örökbecsűje ment a fejemben:
„ Messze még a hajnal. Három óra húsz.
Elkerül az álom, ágyam visszahúz.”
Gondolkodtam is, hogyan lehet ekkora őrültséget kitalálni, reménykedtem, hogy nem fog sokáig tartani és visszatérhetek az ágyamba. De azt kell, hogy mondjam, ez a látvány mindent megér!

„Die drey scheenschte Dääg“- a legszebb három nap

Lekapcsolják a belváros közvilágítását, elsötétülnek az utcák és terek, megindul az óriási festett lámpások felvonulása. A több négyzetméteres, festett üzeneteket, világító eszközöket a csoport néhány tagja húzza, míg a többiek mögötte kísérik – mint nálunk, régen május elsején, mikor jött a Vörös Október Ruhagyár transzparense, utána a dolgozók hada. Csak ez valahogy sokkal jobban néz ki. A kísérők fején is lámpások vannak, kezükben piccolo, (a fuvola kistestvére, fémből van és sikít, ha fújják), mind ugyanazt a dallamot játsszák (gondolom, kötelező minden bázeli polgárnak megtanulni piccolózni még általános iskolában). Mivel minden irányból jön a hang, szétcsúszik a ritmus és a tempó, csak az éppen elhaladó csapatok fújják egyszerre, mégsem rémálom. Közel egy óra alatt lemegy ez a lámpás felvonulás, majd mindenki néhány órára visszatér pihenni, mert reggeltől folytatódik a menet.

A Cortège az igazi nagy felvonulás, mint egykor a mi szépemlékű Budapest Parádénk, csak kamionok helyett traktorok vontatta kocsik, DJ-k helyett elképesztő jelmezekbe és maszkokba bújt figurák szórnak hihetetlen mennyiségű konfettit a tömegre, de az sem ritka, hogy emberek húzzák-vonják a szekeret. És persze zenélnek is. Az egész város felbolydul, színes, lüktető kavalkáddá változik. Mindenhol tetten érhető a történelem, a tisztaság, a tökéletes szervezés, a biztonság és a jólét. Ha mindezt meg is kóstolnánk, érdemes betérni a Gasthof zum Goldenen Sternen éttermébe, mely Bázel legrégebbi vendéglője. A Rajna partján álló, hangulatos épületben trendkövető konyha működik, egy tisztességes menüsor borral 85-100 frankba kerül. Ennél kedvezőbb áron a belváros egyik legfelkapottad éttermében, a Safran Zunftban ehetünk, hogy megbarátkozzunk a svájci gasztronómiával. Óriás légtér, szorosan ültetett galéria, sokrétegű papírterítő az asztalon, mérsékelt választék. Bevallom, nem ájultam el sem az ételtől, sem a kiszolgálástól, de lehet, hogy csak rossz pillanatban jártam ott. A Rajna parti műemlék minden szempontból efölött áll.

Bázel a múzeumok városa, közel negyvenet említenek az útikönyvek. Nem tudom, mennyi időt kellene itt eltölteni, hogy érdemben járjuk végig a kínálatot. Egyet mindenképp kiemelnék, mely különlegességével felkelti a gyerekek figyelmét is: ez a Tinguely Múzeum. Jean Tinguely a múltszázad egyik legjelentősebb svájci szobrászművésze. Kinetikus szobrait szívesen nézegeti mindenki köztéren is. múzeumi gyűjteményben egészen szokatlan méretű és elképzelésű mozgó tárgyak is helyet kaptak, az egyik engem leginkább egy összehegesztett szeméttelepre emlékeztetett. Lenyűgözve fedeztem fel a csövek, létrák, hengerek, bársonyfüggöny, körhintaló, traktorgumi, műmuskátli és egyéb „micsodák“ sokaságát. Egy mérnöki pontossággal létrehozott, mozgó abszurditás, melyben a kompozíció poetikája fizikai törvényszerűségekkel terhes. Nem költözött még szívembe az 1940 utáni művészet, mégis ez a múzeum a maga megdöbbentő gyűjteményével úgy vélem, kihagyhatatlan.

És ami mellett nem lehet elmenni...

A Sprüngli cukrászda. A macaronkülsejű, számtalan színű és ízesítésű luxemburgerli egyszerűen hívogat, hogy „kóstolj meg“, és ha nem vagy nagyon észnél, forintban ötszámjegyű összeget hagysz ott a különféle ajándékdobozok összevásárlásánál. Hozzá kell tennem, hogy még mindig olcsóbb a darabára, mint a Gerbaud macaronjáé…

A fenti élményekre négy nap alatt tettem szert, bár korántsem gondolom, hogy meghódítottam volna a mesebeli országot, ez a rövid, ám annál intenzívebb impulzus azonban felerősítette bennem a visszatérés vágyát.