A Selyem titka

Alessandro Baricco megigéző története a magyar olvasókat is meghódította

Azzal kell kezdenem, hogy Alessandro Baricco szóban forgó írását, vagyis a Selyem című alig száz oldalas könyvet magyarul Székely Éva fordításában olvashatjuk a Helikon Kiadó jóvoltából. A nemrég elhunyt műfordító neve garancia a minőségi szövegre (ki nem hiszi, járjon utána), és azt hiszem, szerencsések vagyunk mi, olvasók, ahogy szerencsés Baricco is, hogy szakmájának egyik legjobbja volt a tolmácsa ennek a könyvnek.

A hófehér borítóján egy vörös kanji. És ilyen a könyv is. Egyszerű, a lehető legkevesebb szóval a lehető legtöbbet mondja el. Lehetne giccses is a szépsége, de nem az. Mi, európaiak nem értjük (mi, európai férfiak a legkevésbé) elsőre. Érteni kell az olvasásához. Tanulni hozzá. Szerencsére a könyv, amelyet leginkább elbeszélésnek lehetne beskatulyázni, erre a valamire meg is tanít. Bizonyíték erre az interneten fellelhető számtalan blogbejegyzés, amely a Selyem olvasóinak lelkesedéséről is tanúskodik. Az olvasó hamar felveszi a ritmusát, miközben a lírai szépségű, és Székely Éva bravúrjai folytán magyarul is gyönyörű mondatokat olvassa, kibontakozik előtte egy történet, amit máshogy nem lehetett elmesélni, csak így, és amit így elmesélve értünk csak meg. Ismétlésekkel, kevés szóval, hogy minden szónak külön súlya legyen. Tehát mintha versről lenne szó.

A történet egy szerelmi történet egyébként. Egy szerelmi történet 1861-ben. Ennek abból a szempontból van igazán jelentősége – túl a hangulaton, amelyet csak egy évszám és néhány hozzárendelt adat biztosít, mint például hogy ez az a kor, amikor még Flaubert és Abraham Lincoln élt, a villanyvilágítás pedig csak ígéret –, hogy egy utazás, és az utazás végén egy találkozás megtörténhessen.

A selyem – ahogy persze majdnem minden más is – ebben a korban ugyanis jóval többet jelentett, mint manapság. A történet főszereplője Hervé Joncour, egy harmincas éveinek elején járó francia kereskedő, aki selyemhernyópetékért utazik előbb más országokba, aztán mikor az európai petetenyészeteket megtámadja egy bizonyos kór, más kontinensre, Afrikába, aztán pedig mikor már csak az egész világon Japánban – az akkori világ végén – lehet találni egészséges petéket, végül oda, a Távol-Keletre. A Selyem története egy szerelem története tehát, hiszen Joncour úr Japánban találkozik a szerelemmel. Vagyis talán nem is a szerelemmel, csak a vággyal, a be nem teljesedő sóvárgással. Beleszeret egy európai arcú nőbe, egy valószerűtlen szempárba, annak az embernek, Hare Keinak az ágyasába, akitől megvásárolja a később Japánból kicsempészett petéket. A nő is beleszeret a francia kereskedőbe. De ez a történet mégsem csak róluk szól, vagy nem róluk szól igazán. Hanem Joncour úr feleségéről. Joncour úr ugyanis az üzlettársának ágyasáért lángoló szerelme ellenére boldog házasságban él a szépséges hangú, lassú mozgású Hélène-nel, akivel „sorsukat oly módon szemlélik, ahogyan az emberek többsége egy esős napot szemlél”.

Baricco képes arra, hogy írásművészetében akármennyire hajszolja is a szépséget, a sokat se érezzük soknak, képes arra, hogy majdnem ugyanazokkal a szavakkal mondja el Joncour úr útjait Franciaországból Japánba és vissza újra és újra, hogy egy alig száz oldalas regényben egész oldalakat ismételjen meg, de egy pillanatig ne váljon unalmassá vagy éppen modorossá, hiszen tényleg a lehető legkevesebb szóval meséli el nekünk az eseményeket szerzőnk, amely sokszor eredményez prózájában egymondatos mondatokat, márpedig az egymondatos mondatok olyanok a modorosságnak, mint éjszakai lámpafény a bogaraknak. Tudjuk.

Nem véletlen fordították le számtalan nyelvre ezt a regényt, és kapott érte sok díjat Baricco, úgy olvassuk történetét, mintha ez lenne az első szerelmi négyszög, amiről hallottunk.

Persze, a történet habár olyan, mintha egy átlagos, romantikus szerelmi négyszög lenne (nem véletlen készítettek belőle mozifilmet Keira Knightley főszereplésével), valójában egyáltalán nem átlagos, nem kiszámítható, és egyáltalán nem romantikus (nem véletlen készítettek belőle olyan mozifilmet, amely megbukott). Mindezek tetejében Bariccónak humora is van, amelyen egyszerre nevetünk fel, és némulunk el tőle.

„Baldabiout Verdunnél találta, a biliárdasztal mellett. Mindig egyedül játszott, önmaga ellen. Különös meccsek. Az ép a nyomorék ellen, így nevezte. Lökött egyet rendesen, aztán egyet félkézzel. Azon a napon, mikor a nyomorék győz – mondogatta –, elmegyek a városból. Évek óta a nyomorék vesztett.”