Hogyan ne építsünk üvegpalotát

Ősszel újra megjelenik Alessandro Baricco Selyem és Történet című könyve a Helikon Kiadónál, melyet egy még meg nem jelent követ, a Mr. Gwyn című. De addig is nézzük, milyen is első regénye, a Harag-várak.

Különleges olvasmányélmény. A Helikon Kiadónál megjelent könyv fehér borítója, rajta a szétszórt, szétgurult színes kövekkel is ezt sugallja. Ha az olvasóban egyszerre merül fel Hrabal és Márquez neve a szövegen haladva – mint ahogy fel is merül –, az mind az írónak, mind az olvasónak csak jót jelenthet. Hiszen azt jelzi egyfelől, hogy A-ligás műről van szó, másfelől olyan műről, amely a lélek legmélyébe ívódik. Ugyanakkor szerencsére Baricco sem a cseh, sem a kolumbiai írótól nem kölcsönöz túl sokat, inkább csak távoli unokatestvérei ők, a hasonlóság árnyalatnyi, Bariccónak tőlük különböző hangja, világa, és történetei vannak.

A Harag-várak egyszerre költészet, egyszerre álom, egyszerre történelem, olyan történet-kollázs, amelyben éppúgy van vaskos humor, mint szex, reménytelenség és kudarc és gyilkosság és természetesen egy kis mágia.

Mozaikszerű történetmesélése, lírai futamai, képregényszerű szövegelrendezése inkább a szabad vers felé tolja a szöveget, sajátos tempóját, sajátos logikáját mindenképp el kell fogadnunk, de ha ez megtörtént, ha megbízunk benne, ő magabiztosan hálálja meg bizalmunk.

Ahogy a borítószöveg is írja, vaskos, ugyanakkor páratlanul tömör ez a próza, Baricco mesterien sűrítve, alig kétszáz oldalba tárja elénk. Hogy pontosan mit? Ezt természetesen nehéz lenne elmesélni. Quinnipak városáról, Quinnipak lakóiról olvashatunk benne, amely város nem létezik, nehezen lehetne elhelyezni, de valahol talán Nyugat-Európában lehet. A város egyik fő alakja bizonyosan Rail úr. Rail úr az üveg megszállottja, idős mesterének szabadalma alapján üvegek gyártásával foglalkozik, de egy nap feleségét, a gyönyörű szájú, titokzatos Junt mégis Elisabethtel ajándékozza meg, Elisabeth pedig nem más, mint egy gőzmozdony. Az üveg ugyanis a munkája, de az utazás a mániája. Vasutat épít irtózatos összegekből, nem azért, hogy az emberek eljussanak rajta valahova, hanem hogy utazzanak. Rail úr egy napon másodmagával állít haza, egy különleges fiúval, Mortyval, aki Rail úr fia, és akire nézve Jun első gondolata, hogy az anyja valószínűleg prostituált, és hogy ez a prostituált valószínűleg gyönyörű. Mortyról is szól ez a regény. Mortyról és Junról.

Hector Horeau, az építész ugyan nem quinnipaki, de furcsa szerzet ő is. Neki is van egy furcsa álma, akárcsak Rail úrnak, az övé egy üvegpalota, amely: „Olyan volt, mint egy hatalmas üvegház, benne három, mindössze három óriási szilfa. Képtelenségnek tűnt, úgy ahogy volt. De nem üresnek kellett látni, hanem úgy kellett elképzelni, hogy több ezer ember nyüzsög benne, hátul egy hatalmas orgona áll, meg szökőkutak, fából készült mozgó járdák, a világ minden részéből összehordott tárgyak, hajóalkatrészek, különleges találmányok, egyiptomi szobrok, mozdonyok, tengeralattjárók, különböző színű anyagok, feltartóztathatatlan fegyverek, sohasem látott állatok, zeneszerszámok, óriás festmények, sokféle zászló, kristálykészletek, ékszerek, repülő masinák, sírok, tavacskák, ekék, világtérképek, emelők, fogaskerekek, harangjátékok. Hozzá kellett képzelni zajokat, a hangokat, beszélgetéseket, a szagokat, az ezernyi szagot. És főleg: a fényt.”

És itt van Pekisch úr is, az a quinnipaki, akinek fia, név szerint Pehnt, szintén nem az ő fia, talán az egyetlen átlagos quinnipaki lesz, mikor belenő zakójába és elhagyja a várost. Pekisch úr zenebolond, a humanofon feltalálója, egy olyan hangszeré, amely valójában egy furcsa kórus, quinnipakiakból áll, ahol minden egyes quinnipaki egy-egy zenei hangot szólaltat meg. Pekisch úr az, akihez a regény talán legszebb jelenetei kötődnek: mikor egy ház két szobájába állít két asszonyt, hogy azok két különféle dalt énekeljenek, amelyek harmonizálnak egymással és a város lakói mindezt az utcáról nézve nézik és hallgatják. Vagy mikor tizenkét-tizenkét quinnipaki férfi indul a város két széléről „faramuci” hangszerekkel egymás felé, mindkét csoport másik dal játszva, amely két dal a zenészcsoportok találkozásánál összeolvadnak, amelynek során Baricco sorra meséli el a zenészek sorsát, hangtengert alkotva összeolvadnak, majd szétválnak, mint a szerelmesek egy éppannyira rettenetes, mint amennyire csodás pillanatban.

A Harag-várak emlékezetes nyári olvasmány, egy szép szerelem kezdete lehet.