Békéből a Háborúba

Márai Sándor 1937-től 39-ig írt újságcikkeinek gyűjteményéről

Talán nem tűnik annak elsőre, de A nagyság átka című könyv, amelyben Márai Sándor 1937-től 1939-ig tartó időszakban írt publicisztikai írásait találjuk, megrendítő regényként is olvasható.

De vajon – a természetesen a Helikon Kiadó gondozásában megjelent, és kifogástalan külcsínnel bíró könyvtárgyat – mi az, ami megrendítővé teszi, és mitől lesz regény?

Az előbbi kérdésre a válasz egyszerű: a második világháború. Az a háború, amely addig elképzelhetetlen, és azóta sem igazán feldolgozott, apokaliptikus pusztítást hozott: Lengyelország hadüzenet nélküli lerohanásától kezdve, Katyinon és a vészkorszakon keresztül, Drezda értelmetlen lebombázásán át, Hiroshimával bezárólag mára az emberiség történetének megmásíthatatlanul része lett, közös szégyenünk, vagy ahogy Pilinszky fogalmaz: a század botránya. Ezekből a tragédiákból egy is sok lenne, azonban a lista korántsem ér véget. Az emberiség 70%-át érintő, hosszú évekig tartó öldöklés az, ami drámaivá teszi azokat az éveket, amikből ezek az írások származnak.

A magyar írásművészet mestere nem regényt akart írni, de mintha nem tudna kibújni bőréből, torokszorítóan izgalmas regény ez a könyv, amelynek minden sorából feszültség árad, fenyegető és komoly még egy nyaralás leírása is. Az elbeszélő az Ember, az író, a humanista, aki hisz az angol demokráciában, és aki nem hiszi, hogy lehet még egy világháború, hiszen hiába fegyverkezési őrület, hiába az arctalan tömegek egyre nagyobb száma, a szolgalelkűségre való hajlam, a gazdasági válság, hiába minden jel – gondolja a humanista –, az nem lehet, hogy miután végigszenvedtük, alig túlélve a világháborút (még rémálom volt csak a I-es római szám előtte), megint engedjük, hogy legyen egy másik. Nem lehet, hogy azok az emberek, akik emlékeznek még Isonzóra, a kenyérjegyre, Verdunre, a gázbiztos mozikra, a milliószámra megnyomorított családokra, a megerőszakolt nőkre, azok akarjanak egy újabb felvonást ugyanebből.

Nem lehet, mert ha ez mégis bekövetkezik, akkor mindennek vége.

Azóta láttuk, hogy nem lett mindennek vége (bizonyos szempontból), és hogy lehet, mindig lehet.
Olvasva ezeket a publicisztikákat olyan, mintha Fellini Amarcordját néznénk, amiből kivágták a vicces részeket. Vagy egy passiójátékot, amit Jézus keresztrefeszítésénél fejeznek be.

Az erkölcsileg egyébként soha meg nem ingó Márai, aki egyaránt elítélte a vörös, fehér vagy barna ingeseket, nem csak a politikáról, a háború kirobbanásának esélyeiről, és a végül bekövetkető háború hozadékairól ír ebben a könyvben. Nem csak a hitleri Németország esztelen intézkedéseiről, hogy például a német birodalmi képzőművészeti kamara rendeletet adott ki, hogy ezentúl a német család ábrázolásában szem előtt kell tartani: ezentúl mindig négy gyermek legyen látható a képeken, ezzel is serkentve a gyermekszületést. Nem csak Sztálinról, vagy ahogy Márai A nagyság átka egyik írásában hívja: Rettenetes Józsefről, a kirakatperekről, a szovjet egykori pártelit kivégzések előtti, ki tudja milyen vallatással és hazugságokkal kikényszerített, megdöbbentő hévvel előadott „beismerő” vallomásairól, a paranoiás hatalmi tisztogatásokról. Nem csak a kirobbant háborúban, a Szovjetunióval szemben egyedül helytálló finnek hősiességéről ír.

A politika mellett élettel, szeretettel teli bekezdéseket szentel egy kor és benne Magyarország utolsó óráinak, akkori vég-mindennapjainak. És ez ad a kötetnek drámai ízt igazán. Hogy látjuk, miközben a történelemkönyvből ismerős alakok – Franco, Mussolini, Roosevelt, Hitler és társaik – intézkednek a világ sorsa felett, Márait az ember érdekli igazán, az ember miatt érdekli a politika. Az ember és a sorsa. Ugyanúgy az embert kutatja a Titanic tragédiájáról szóló cikkében, mint Shirley Temple, a hétéves amerikai gyereksztár „kiöregedése” kapcsán, vagy amikor a kilencvennyolc éves korában meghalt, a természetes haláltól elmenekülni vagyona segítségével sem tudó Rockefellerről ír.

És az Embert keresi idehaza is. Olvasva ezeket a cikkeket újra és újra megdöbbenünk egy olyan banalitáson, hogy akkor is, mint mi most, emberek sétáltak a Bartók Béla úton. Megdöbbentő, hogy akkor is – majdnem ugyanúgy, mint most – sajnálkoztak, hogy az emberek már nem látogatnak, vagy nem úgy látogatnak kávéházakat, mint régen, hogy bezárnak vendéglőket és színköröket; ünnepelték a vurstlit, hollywoodi sztárok voltak a plakátokon. Úgy vélték, hogy a magyar filmgyártás vacak, csámcsogtak a pletykákon, voltak már óvodák, igaz, akkor még angyalkertnek hívták őket, csalódtak szerelemben és bánatukban játszottak Für Elise-t. Megdöbbentő, hogy mindent meg lehetett csinálnia a politikusoknak velük, akik ugyanúgy éltek, mint mi.

Olvasva Márai újságcikkeit, torokszorító, ahogy gyufaszálként tartja az értelem lángját, és ahogy vele együtt mi is végignézzük – jelen időben, ahogy akkor és ott végignézték emberek –, hogy csúszik bele a világ, a gőzfürdők és Margit-sziget világa hónapról hónapra a Jelenések könyvébe.  Békéből a Háborúba. Végignézték, hogyan sötétül el Európa, hogyan változik át csatatérré, romhalmazzá, temetővé Magyarország és az egész világ.

Egy Teleki Pál-beszéd kapcsán azt olvashatjuk ebben a könyvben, a humanista dolga az, hogy amikor azt gondolja az ember, „minden mindegy”, amikor az emberek lusták és hanyagok érezni, gondolkozni, és megkülönböztetni, akkor minden létező helyen hirdesse a szellemi igény-érzetet, megtanítson szelektálni. Amikor a szellemi infláció korát éljük, a humanista feladata, hogy figyelmeztessen minket a betű mögötti értelemre. Teleki Pál szerint – írja Márai – a humanista feladata, hogy „megtanítsa gondolkodni az embereket”.  Aztán mikor a háború elkezdődött ehhez is tartja magát. „Azt, hogy az írás több – írja Márai –, mint a tehetség természetes kifejezése, soha nem éreztem és tudtam olyan erősen, mint e napokban. Nincs időm érzelegni, nincs időm siratni az európai kultúrát, a reimsi katedrálist, vagy a kölni dómot.” Majd később: „De gyászolok minden embert, aki odavész a háborúban. És minden eszközzel meg akarom védeni azt a nem csak kövekbe és festményekbe rögzített életformát, azt a láthatatlan és íratlan életérzést, melynek gyűjtőneve Európa.” Megint később pedig: „És más dolgunk is van: meg kell találnunk a varázsszót, amely visszaadhatja az európai embernek küldetésébe vetett hitét. Lehet, eljön az idő, s nincs is messze, mikor az írók hasonlatosak lesznek a pusztában vándorló első keresztényekhez.”

Látjuk, hogy ez mennyire nehéz, talán lehetetlen feladat. Látjuk, hogy hiába volt Márai, hiába írta le pontosan, mit kellene tennünk, kikben ne bízzunk, ki szélhámos és ki nem az, a tragédiát nem tudta megakadályozni pontos, határozott szavaival, kiállásával. De nem tehetett mást, és példájánál jobbat, azt hiszem, nem fogunk találni.