Történelem és költészet szakos hallgatóknak

Az eddigi legteljesebb Kányádi válogatás

Beírom az internet keresőjébe, hogy „Kányádi Sándor + Nobel díj”. Nem gondolkozom rajta, mondhatni az öntudatlan kíváncsiság vezet, miután több napja Kányádi életművében bolyongok. Vagyis miután sokadik napja Kányádi Sándor a Helikon Kiadónál megjelent három kötetes Egyberostált versek és műfordítások című válogatását forgatom, az eddigi életmű összegzését.

Arra kell, gondoljak, hogy a költő habár minden létező elismerést megkapott (Kossuth-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, az Év Hanglemeze, Herder-díj és a lista korántsem végleges), magyar nyelven élő klasszikusunk, vajon felmerült-e bárkiben, hogy őt jelöljük, és vajon mikor fedezi már fel a világ magának a Kányádi-vidéket. Hiszen mindent tud. Ez a három kötet a bizonyíték rá, Kányádi helye napnál világosabban a világirodalmi klasszikusok között. Persze tudjuk, hogy mint senki emberfia, a Svéd Királyi Akadémia sem tévedhetetlen, sokan nem kaptak, akik megérdemelték volna, és egy évben csak egy ilyet adnak és a magyar költészet egyébként is lefordíthatatlan. Mégis.

Kányádi tényleg mindent tud. Nem csak elképesztő formaérzéke van, akinek a haikutól, vagy ahogy ő nevezi, a körömversektől a szonetteken és a szabad verseken át a poémáig minden könnyedén megy. De ugyanannyira természetes, csak Kányádira jellemző hangot üt meg hexameterben, mint ütemhangsúlyos verselésben, a három kötet nagyon meggyőzően bizonyítja: a forma művésze, de olyan szinten, mintha nála nem is lenne forma, ugyanakkor látjuk, ez a szinte „természetes” zeneiség – mesteri.

Változatos témáin is látjuk ezt a kettősséget. A természetes tudatosságot, az egyszerű intellektualitást. Kányádi éppúgy képes jó verset írni a hűtőszekrényről, űrpajzsról vagy a reprivatizációról, mint a szobába repült pillangóról, a nyárfáról vagy a Küküllőről. Sőt, képes egyszerre írni a világ ilyen távolinak tűnő dolgairól, mondjuk egy méhecskéről és egy hivatalról! („kiteregettem a kérvényeinket / mondtam mondtam a magamét / a magunkét s ő kicsit szűkre húzott / szemmel keskeny-kis mosollyal a szája / sarkában egy bent rekedt méhecske / sziszifuszi harcát figyelte / nem tudom hányszori ablak- / üvegnek ütődését vissza- / hullását s én csak mondtam mondtam” – írja a Hatalom címűben). Úgy modern, hogy közben tud bukolikus lenni. Úgy naprakész mai verseiben is, hogy közben nem veszített semmit a nagygalambfalvi gyermekből. Egyaránt „kányádisítja” a népdalt és a posztmodern szövegirodalmat. Úgy beszélget a csillagokkal, hogy talpa egy pillanatra sem hagyja el a padlót.

Miközben olvasom a három kötetet, nehezen tudom felütni találomra, hogy ne üssön szíven egy jó vers lapjain. Túlzásnak tűnik ez talán. Pedig nem az. Például itt van 1968-ból a Kőkorszak.  Kovakő / alapkő / malomkő / kockakő / epekő / vesekő / határkő / kazánkő / ékkő / kékkő / lúgkő / zsírkő / tűzkő műkő / sírkő”. Apró vers, tizennégy majdnem egyforma szó. Mégis világot teremt, amibe belefér az élet.

Természetesen megtaláljuk az Egyberostált versekben a Kányáditól a talán minden verskedvelő előtt eddig is ismert darabokat, mint amilyen a Kaláka zenekar által megzenésített Vannak vidékek-sorozata, a gyerekverseket, vagy az ál-állatmesék szürke szonettjeit, kinek melyik versek voltak ismerősek eddig és ezeken kívül számos olyat (mindenkinek változó mennyiségben), amely eddig ismeretlen volt. Nem hiszem ugyanis, hogy sokan lennének, akiknek egyik itt szereplő vers sem megy újdonság számba, de még talán ők sem fogják hűvös nyugalommal fogadni ezt a Tarján Tamás szerkesztette könyvet, mert egyben látni egy életművet különleges érzés, az összegyűjtött versekben az egyes darabokból áradó erő megsokszorozódik.

Mikor forgatjuk az egyenként is négyszáz oldal felé nyújtózó versesköteteket, a „teljes” szó is eszünkbe juthat. Kányádi a verseiben olyan teljes világot teremtett, amely minden határon, minden hatalmon átível, úgy foglalja magában a történelmet, hogy át is lépi azt. Érzékeny saját népe sorsára, de a Dachauban megölt emberek (Dachaui képeslapokra) nála éppúgy emberek, és éppolyan szereplői verseinek, mint a „kiszolgáltatottság” mint fogalom értelmét firtató versbéli erdélyi magyar (A prédikátor könyve). Mindenhol az embert kutatja, az embert látja, vagy épp az emberit hiányolja. És Kányádinak a diktatúrá(k)ról éppúgy érvényes mondanivalója van, mint a szerelemről. Vagy épp a halálról. El lehet-e olyan sorokat felejteni, mint ezek: „s kezdjétek megszokni hogy az életre / semmilyen nyelven sem rímel a halál // most elrepül a holdat-tojó madár / költeni fészkére száll ” – (N. Stanescu búcsújának zárlata).
Még nem ejtettünk szót Kányádi Sándor műfordításairól. Vannak itt erdélyi jiddis versek, román és erdélyi szász költők versei, norvég, orosz versek. Appolinaire-t éppúgy fordított, mint Borgest. Hölderlint éppúgy, mint Janus Pannoniust.

Beírom a keresőbe, hogy „Kányádi Sándor + Nobel díj”, holott tudom, mert a Hiúság című versében ő megírta, hogy „lelkemre / többre / nem / vágyom / lenne / bár / egy / padom / lenn / az / Arany János / nevét / viselő / metróállomáson” és ez már most megadatott neki, magam is ültem a padon. De beírom, puszta kíváncsiságból és az egyik kidobott oldalon épp egy bizonyos Travis Jeppesen, fiatal, tehetséges amerikai költő egy prágai újságban, Kányádi 2002-ben angol fordításban megjelent verseskötete kapcsán ugyanezt firtatja. A Halottak napja Bécsben című versről például azt írja, hogy egyet ért a Kányádi-versek fordítójával, Paul Soharral, hogy a ez a vers ugyanaz a magyar nyelvnek, mint ami az angolnak az Átokföldje T. S. Eliottól. És még azt is írja, hogy ajánlott olvasmánynak kellene lennie mindenkinek, aki költészetet vagy közép-európai történelmet akar tanulni.