A diploma megszerzésének feltétele a legtöbb felsőoktatási intézményben egy vagy két középfokú állami, általános vagy szakmai nyelvvizsga. A többnyire kevesebb konkrétumot tartalmazó előírások lehetőséget adnak több olyan nyelvvizsga teljesítésére is, amelyek viszonylag egyszerűen letehetők, nem élő, vagy legalábbis nem tömegesen használt nyelvekhez köthetők. Az így diplomához jutott későbbi álláspályázók pedig nem számolnak vele, hogy nyelvismereteiket, illetve az ezt igazoló dokumentumokat már az állás megpályázásakor, még az állásinterjú előtt számon kéri tőlük a lehetséges munkáltató. És mivel a modern, EU-ban is használatos önéletrajzokban, a CV-ben is külön „rovat” tárgyalja a nyelvismeretet, így ezek a hiányosságok a pályázó önéletrajzára pillantva rögtön szemet szúrnak. A mai munkaerőpiacra különösen jellemző, hogy az állásokért folytatott éles harc, és a cégek anyagi erőforrásainak végessége miatt már többnyire nem a képezhető, hanem a kevés anyagi és munkaráfordítással betanítható, viszonylag rövid időn belül alkalmazható munkaerőt preferálják.
És még akkor nem is beszéltünk az idegen nyelvű motivációs levélről, és az idegen nyelvű önéletrajzról (az angol a legtöbb helyen kötelező), aminek a hiányában már állásinterjúra sem hívják a pályázót. Nyelvtanulásra és nyelvvizsgázásra pedig a legtöbb idő a középiskolai és a felsőoktatásban eltöltött évek alatt áll rendelkezésre, tehát már legkésőbb a főiskolai vagy egyetemi évek alatt érdemes átgondolni, milyen nyelvre, esetleg milyen szakmához kapcsolódó szaknyelvi ismeretekre lehet szükségünk a jövőben. Csak „piacképes nyelvvizsgában” érdemes ezért gondolkodni, mivel még mindig egyszerűbb az erre szánt diákévek alatt jobban megerőltetni magunkat, mint több év „elpazarlása” után elkezdeni a kívánt állás betöltéséhez szükséges nyelv/-ek tanulását.
(A szerző a KITEX Nyelvvizsgaközpont munkatársa.)
