Az Őrség szlovéniai részén, Goricskón, a pártosfalvi parton a fák közt megbújva utasítja el a szánakozó tekinteteket. Pedig volna miről mesélnie, mégis hallgat bölcsen, hadd legyen csak mások szemében az, aminek képzelik.
Az épület az idők folyamán hol az egyik, hol a másik országot szolgálta. Mára csak a homlokzata maradt meg, középen a családi címerrel, és néhány fél fal küzd még az összeomlással. A gróf unokája és egyben a Matzenauer-birtok egyik örököse, Zrim Karolina, azaz Médi, a nyugdíjas tanárnő ma a kastély szomszédságában él, és feleleveníti nekünk a történetet, mely tényleg olyan, akár a mesében.
Egyszer nagyon régen, több mint száz évvel ezelőtt, a Monarchia idején cseh földön, Nikolsburgban – ma Mikolov – élt egy férfi, Karl Matzenauernek hívták. Katonai iskolát végzett, ezredesi ranggal diplomataként bejárta a világot. Katonai követ volt Libériában, Iránban, Oroszországban, Nigériában, konzuli teendőket látott el Venezuelában, Peruban, Bolíviában. Megírt három történelmi könyvet Bolíviáról, Nicaraguáról és Peruról. Kitüntetések, érdemrendek sora fémjelezte karrierjét. XIII. Leó pápa avatta tiszteletbeli gróffá, az egyházfőtől két bibliát és egy nunciusgyűrűt kapott ajándékba a Vatikán diplomáciai képviselőjeként.
A fiatal gróf kétszer nősült, Krischker Marijában (Mercedes), második feleségében találva meg igazi párját. Házasságukból öt gyermekük született, Friderik, Kurt, Eimi, Mercedes és Emerik. Mivel a fiatalasszony lebetegedett, a gróf egy nyugodt, csendes helyet keresett, ahol felépülhetett. Ezt a helyet magyar földön, Vas megye területén, Pártosfalván – akkor még Prosznyákfa – találta meg, ahol egy bárótól gyönyörű kastélyt vásárolt, amire Budapesten vett fel kölcsönt. Így telepedett le 1900-ban a Matzenauer-família ebben a kis faluban. A gróf első feleségétől született két fia is velük élt, így hét gyermeket neveltek. Később csak Emerik és Mercedes maradt a faluban, gazdálkodva a családi birtokon.
A kastélyt 1800-ban olasz építőmesterek építették, jelük, az oroszlán még ma is látható az ablakok sarkaiban. A balkon felett dupla címer látható, rajta írás: Pro patria – a hazáért. Az épületben 26 helyiség volt, szobák, konyhák, és még egy kis kápolna is, ahol miséket tartottak. Egy szép park tartozott hozzá, puspángbokrokkal a bejárat előtt, középen sétaút vezetett le a szökőkúthoz, körös-körül padok és virágos bokrok mindenütt. Százéves platánok, fenyőfák és piros levelű bükkfák – amelyek még ma is itt állnak.
A második világháborúban a kastélyt kifosztották, majd az 1945 utáni államosítás során a grófi birtok döntő részét elvették az örökösöktől, és a termelőszövetkezeté lett. Az egykori gróf birtokából tíz hektár földet és valamennyi erdőt hagytak meg a családnak. „Amikor a családunk végleg elhagyta a kastélyt, a falubeliek és néhány földönfutó, akiknek nem volt hol lakni, beköltöztek, csirkéket és más állatokat is tartottak benn, és lassan tönkretették az épületet. A kastély és a birtok ezután egészen Szlovénia önállósulásáig a zadruga, a szövetkezet tulajdonában volt.” Akkor pecsételődött meg véglegesen a sorsa. Odabent búzaszárításra és egyéb méltatlan dolgokra használták, s az épület lassan megadta magát. „A kommunizmus alatti időben akik gazdagnak számítottak, azokat üldözték. Sajnos ez a rettenet minket sem került el. A nagybátyámat, Emeriket egy falubeli csalta ki az erdőbe, hogy mutassa meg, hol megy az erdők közt a határ, ott már várta egy jugoszláv katona, aki lelőtte. Azt állították, hogy a határon akart átszökni Magyarországra, ami persze nem volt igaz. Ott is temették el, az erdőben. Később nagybátyám testét anyám a tótlaki temetőbe hozatta, ott talált végül örök nyugalomra. Édesanyám és a nagyszülők is ebben a temetőben nyugszanak” – meséli Médi.
1991-ben követelhették vissza tulajdonukat az örökösök. „A kastély újra a Matzenauer-örökösöké lett, mi négyünké, testvéreké. Csakhogy már mi haszna? Rendbe hozatni már akkoriban is nehéz lett volna, mert nem volt rá pénzünk, a parkot is tönkretették. De én ezt a kastélyt, amíg élek, el nem adom. Persze megkérdeztem a testvéreimet is, ők sem egyeztek bele, az öcsikémet kivéve – kacsint huncutul Médi. – Ő eladta volna. De nekem nem hiányzik a zaj, a munkagépek, amíg élek, így marad, bár tudom, végül összeomlik. Amikor csak tehetem, felsétálok, nyáron nagyon szép itt. Leülök a padra, és gondolkodom, emlékezem. Sajnos a kastély egyik oldala összeomlott, a teteje is ledőlt, de mégis jó ott a piros levelű bükk alatt megpihenni, ebben a nyugalomban.”
A grófnő meséje a végéhez ért. Az élet írta a történetet, sajnos nem mindent úgy, ahogy gyermeki szíve egykoron megálmodta. De a történet az övé, a Matzenauer-családé, az örökség része.
A kastély fáradt testében megvénült lélek szunnyad. Az omladozó falak beszívták a háború utáni világ keservét, bús sóhaját. A boldog békeidők emlékei is élnek még valahol a gerendákban, mint a karácsonyi fenyő vagy tavasszal a virágok illata. A hatalmas fák is talán emlékeznek még a gyermekzsivajra a szépen rendben tartott kertben, na meg a csobogó szökőkút dalára. De megöregedtek a téglák, a falakat ma már valóban csak a gondolat tartja össze. A huzat pedig az ablakok helyén ki-be kergeti azt a sok szép és keserű emléket.
